Az otthontalanság otthona – egy fiatal felnőtt hat év lakhatási küzdelmei

Véleménycikk

„Laktam én már ebben meg abban is” – hangzik el a Faház meg sátor című dalban. Ugyanezt mondhatom el, ha csak az elmúlt hat évre tekintek. Rozoga kísértetházak, félszemélyes kabin, szociális könyörszobák – ilyesmikre futotta a keresetemből. Ez hát az én lakhatási kálváriám a magyar rögvalóságban. Jóllehet én sem vagyok egy képzetlen fráter a nyelvvizsgámmal, OKJ-mel, diplomámmal.

Diploma- és állásszerzés idején – 2017-ben – elérhető árú szobát egy világvégi, mesébe illően lepukkant házban kaptam, ahol négy-öt lakótárssal osztozkodtunk a rendelkezésre álló szobákon. Én az emelet egyik végébe kerültem, ahova – nem viccelek – a közös fürdőhelyiségen keresztül lehetett bejutni. Fölösleges mondanom, hogy idővel már megszoktuk, különböző életkorú férfiak és nők, hogy egymásra nyitogattuk a fürdőt.

Beköltözéskor a szúnyoghálót valamiért velem fizettették, de ez volt a legkisebb gond. A düledező kulipintyóban csaknem minden javításra, restaurálásra szorult (volna), így nem is érdemes sorolni. A végén az udvaron megáradt szennyvízfolyamot átugrani kellett a kapu mögött (ez sem vicc). Mindemellett említésre sem méltó, hogy a falak oly vastagok voltak, hogy a szobaszomszéd jóformán az ember belégzését is hallotta. Külön pikantéria, hogy e szekszárdi ház fővárosi tulaja egy látogatása alkalmával megüzente, hogy tegyek rendet a szobámban. Természetesen ez volt a legnagyobb probléma!

A lakbért havi fix negyvenháromezer forintban állapították meg (meg persze járulékos költségek, például szúnyogháló, közös tisztítószerek), készpénzben fizetendő (ennek is „örültem”, imádok ötvenezer forinttal kutyagolni a sötét külvárosban). Pénzügyileg tehát okénak tartottam, százhetvenezer körüli diplomás bérembe ez fért bele.

Munkahelyváltás után lakóhelyet is cseréltem 2019-ben, minthogy kiderült, pont ugyanannyiért egyedül is élhetek, a belvároshoz közelebb ráadásul. Ez eredetileg munkásszálló-épület Szekszárdon, amely harmadik emeletén jutottam egy tíz négyzetméter körüli odúhoz, a negyvenháromezer forint fejében (plusz net). A minigarzon összesen kettő helyiségből áll, vécés „fürdőhelyisége” műanyag harmonikaajtóval „elválasztható” egérlyuk, melyből szintúgy kihallatszik minden. Kis kézi mosógépet rendeltem – a mosás a mai napig kihívást jelent –, továbbá az ajándékba kapott ágyból induló poloskainvázió szakembert kívánt. De nem élcelődnék tovább, önálló életem legkomfortosabb évei következtek. Egyedül laktam! Igaz, a lefolyók dugulgatásával meggyűlt a bajom, a „szigetelés” bezzeg áteresztett, s a szúnyogháló is beengedett jó néhány nemkívánatos vendéget…

A dicső egyedüllétet barátnőm házába költözéssel kényszerültem lezárni, tudniillik bevételem lassan fél éve elenyésző volt. Akkori barátnőm hitelre vett háza egy jól pozicionált, rengeteg potenciált rejtő, ám omladozó, fűtetlen és patkányjárta ingatlan. Nem könnyű megítélni, hogy a didergető hideget vagy a rágcsálókat volt-e nehezebb elviselni. A hősugárzók a legkevésbé sem melegítették át a nagy helyiségeket, a patkányoktól pedig a legkülönfélébb fegyvernemek és hadi stratégiák alkalmazásával sem sikerült megszabadulnunk. Keménynek bizonyult a 2021–2022-es szezon.

Nem emiatt szakítottunk, viszont jelentkeztem a budai rendőrképzésre, melynek kollégiumából hazamennem gyakorlatilag nem volt hova. Kérvényeztem, hogy hadd maradhassak szünetekre is az energiatakarékoskodás időszakát élő koleszben. A kedvemért fűtöttek volna egy szobát a téli szünetben, végül azonban a dombóvári rendőrkapitányság – szokatlanul újszerű – objektumában szálltam meg, rendkívül színvonalas, erkélyes lakosztályban. Pár hónapig az volt konkrétan az otthonom. Csakhogy a rendőrséggel folyó együttműködésem hirtelen (2023 elején) megszakadt.

Jobb híján egy isten háta mögötti (őcsényi), ugyancsak mérsékelten fűthető fakunyhóba kerültem, ahová puszta szolidaritásból rakott az illetékes. Később egy szociális szolgálat által méltányos áron bérelt szép, harmadik emeleti szekszárdi lakás fogadott be. Ott két lánnyal laktunk egy háztartásban, a szolgálat (anyagi) támogatásait élvezvén. Azok nélkül bizony bajban lettem volna.

Nyáron Pesten helyezkedtem el – kész szerencse, hogy újfent egy koliban, hisz az egy darabig, pontosabban négy hónapig ismét biztosíthatta lakhatásom. A mostani téli szünetre már egy filantróp tanárnőnek kellett felajánlania üresen álló, félig-meddig közművesített, korlátozott vízhasználati és fűtési megoldásokkal bíró lakását. Albérletet adósságaimmal terhelt fizetésem nem tett lehetővé.

Ez a pillanatnyi helyzet. Egyfelől hálásan érzem a gondviselés működését, másfelől mégiscsak frusztráló, hogy, mint látható, felebaráti szeretet, külső segítség, mentőöv, felkarolás nélkül aligha boldogulnék. Januárban újabb helyem lesz – de azt is másnak köszönhetem majd.

Tanulságokat – amennyiben vannak – mindenki vonjon le maga.

Foray Nándor

Fotók: Foray Nándor
Borítókép: Kollégiumi szoba

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author