A bizalomhoz állandóság kell – interjú Szűcs Gábor volt gyermekotthon-vezetővel – 1.rész
Ma Magyarországon közel 23 000 gyermek él állami gondozásban, körülbelül 30%-uk gyermekotthonban. A közelmúltban az egész ország kísérte feszült figyelemmel a gyermekvédelem alakulását és működési zavarait, a gyermekek helyzetéről mégis kevés érdemi információ lát napvilágot. Fontos beszélni arról is, hogy milyen körülmények között kell élniük, ha bekerülnek a gyermekvédelmi rendszerbe, és a jövőben milyen kilátások várnak rájuk. Ezekről, illetve a gondozói szerepvállalásról kérdeztük Szűcs Gábort, aki korábban két gyermekotthon szakmai vezetője és egy családok átmeneti otthonának szakmai egységvezetője volt.
Hogy viselik a gyerekek, amikor bekerülnek az otthonba?
Ez sok mindentől függ. Természetesen máshogy éli meg egy kisgyerek, s megint másképp egy nagykamasz. Nem mindegy az sem, mennyire agresszív a családból történő kiemelés: amikor a szülő kezéből szakítják ki a zokogó gyermeket, nyilván egészen más, mint amikor a szülő együttműködik a hatósággal. Az is számít, milyen a gyerek és a szülő kapcsolata, pontosan milyen okból történik a kiemelés. A gyermek számára vagy érthetetlen, ami történik, vagy tudja, hogy miről van szó s miért történik. Lényeges az is, milyen körülmények közé kerül, mennyire barátságos vagy épp rideg a gyermekotthon vagy a nevelőszülői környezet, mennyire figyelnek a szakemberek a gyerekek szükségleteire, kellő létszámban vannak-e jelen és így tovább. Egy azonban bizonyos: mindenképp meghatározó és traumatizáló élmény. Magyarországon a gyermekvédelemben leginkább azt vizsgálják, milyen körülmények közül emelik ki a gyerekeket. Arra jóval kevésbé terjed ki a figyelem, milyen állapotok uralkodnak ott, ahol aztán elhelyezik őket. S figyeljünk fel arra is, hogy amikor „kiemelés”-ről és „elhelyezés”-ről, netán „hazagondozás”-ról beszélünk, a gyereket passzív tárgynak tekintjük, akivel csak úgy megtörténnek ezek a sorsfordító események, neki magának semmi ráhatása sincs sorsának alakulására.
Az otthonokban hogyan tudják segíteni a gyerekek érzelmi fejlődését? Van erre egyáltalán lehetőség?
A szülőnek és a gyermekvédelemnek kötelessége volna biztosítani a gyerekek egészséges testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését. Az otthonban, a család- és gyermekjóléti szolgálatoknál, az oktatási-nevelési intézményekben elérhetőnek kellene lennie a pszichológusnak, a mentálhigiénés szakembernek, a fejlesztőpedagógusnak, a szociális segítőnek. Ezzel szemben a gyerekeknek és a szülőknek vagy van hozzáférésük ilyen szolgáltatások igénybevételéhez, vagy nincs. A területileg illetékes pedagógiai szakszolgálatok (a régi nevelési tanácsadók), amelyeknek például korai fejlesztést, gyógypedagógiai tanácsadást, logopédiai és konduktív pedagógiai ellátást vagy szakértői bizottsági tevékenységet kellene végezniük, jellemzően le vannak terhelve, kevés a munkatárs, nagy az esetszám. A klinikai szakpszichológiai és pszichiátriai ellátórendszerről nem is beszélve! Az otthonokban nagy a fluktuáció, kevés az a felnőtt, akihez a gyerekek tartósan kötődni tudnak. Dolgoztam olyan helyen, ahol egy hónapon belül négy kolléga távozott. És jobbára fel kell venni a megüresedett státuszba azt, aki jelentkezik, így aztán a kollégák az esetek túlnyomó részében nem képzett szakemberek.
A gyerekek képesek megbízni az ott dolgozókban, ha folyamatosan cserélődik a gondozói személyzet?
Itt is igen jelentős különbségek lehetnek a gyerekek között életkoruk szerint. Egy olyan kisgyermek, aki 0 és 3 éves kora között kerül nevelőszülőhöz, vagy egy 3-5 éves gyerek, aki (szinte) eszmélése pillanatában kerül a gyermekvédelmi rendszerbe, jobban ki van szolgáltatva s így könnyebben is ragaszkodhat egy új felnőtt személyhez, mint egy 10-12 éves vagy még nagyobb kiskorú, aki már jobban integrálódott abba a környezetbe, amelyben addig élt, s az elhelyezéssel kiszakították a családi, baráti környezetéből, netán az osztályközösségéből is. Én azonban mindezzel együtt úgy gondolom, minden gyerekhez van út, mindegyikükkel lehet kapcsolódni, egészséges bizalmi viszonyba kerülni. Ez ugyan kétirányú folyamat, de mindig a felnőtt felelőssége. Rengeteg idő és energia kell hozzá, türelem és kompromisszumok sorozata, ami különösen nehezen biztosítható ilyen kevés szakemberrel, töménytelen mennyiségű adminisztráció mellett. Egy ilyen kapcsolat nemcsak a gyereknek, de a szakembernek is lehet örömforrás, ráadásul még a dolgát is megkönnyíti, hiszen egészen másképp lehet együttműködni egy gyerekkel, ha megbízható felnőttként tekint rá, nem egy rigorózus intézmény arctalan végrehajtójaként, netán személyes ellenségként. És sajnos még 2024-ben is hangsúlyozni kell, hogy egy bizalmi kapcsolathoz és kötődéshez vezető út nem fenyítésekkel, fenyegetésekkel, büntetésekkel, megvesztegetésekkel, oktalan tiltásokkal, jutalmazásokkal, manipulációval, vagyis a fegyelmezés hagyományossá vált eszközeivel van kikövezve, hanem stabil, kiszámítható környezet és nyíltan kommunikált, megokolt, rugalmas, dinamikusan változó, biztonságos keretek megteremtésével, természetes és arányos következményekkel, adekvát visszajelzésekkel, elfogadással, elismeréssel, támogató légkörrel. Ahogy mondani szokták, itt nem csupán a szakértelmünkkel, de a személyiségünkkel dolgozunk.
Lehetséges-e a gyermekotthon falai között hagyni az ott megélt tapasztalatokat? El lehet különíteni a magánélettől egy ilyen munkát, hivatást?
Nem könnyű. Nagyfokú önismeretre, jó indulat- és konfliktuskezelési, érzelemszabályozási képességre van szükség hozzá. S megint csak: támogató környezetre, szövetségesekre. A bennünket körülvevő világról akár organizmusként, akár rendszerként vagy struktúraként, netán most épp hálózatként gondolkozunk, mindenképp kölcsönös függelmi viszonyban vagyunk egymással. A saját bőrömön voltam kénytelen megtanulni: semmi, de a segítő szakma különösen nem lehet magányos harcosok és önfeláldozó mártírok terepe. Ráadásul ez az egyetlen ellenszere a kiégésnek, ami fokozott veszély a szociális ellátórendszerben, a gyermekvédelemben éppúgy, mint az oktatásban vagy az egészségügyben. És tegyük hozzá: mindenhol. Nem véletlenül ír Byung-Chul Han filozófus a kiégés társadalmáról.
Azt hiszem, minden jó szakember megtapasztalta már, hogy tehetetlennek, eszköztelennek érezte magát, s ilyenkor nem vagy nem mindig csupán új technikák és módszerek megismerésére van szükség. Az érzelmi bevonódásnak van egy mértéke, ami segíti a hatékony munkát, s van, ami már gátolja. A nagy érzelmi bevonódást igénylő és sok stresszel járó, emberi életekről, családok sorsáról döntő szakembereknek is pszichés megsegítésre, például szupervízióra volna szükségük, ez azonban a legtöbb munkahelyen szintén nem érhető el, a jelenlegi bérek mellett pedig kevesek kiváltsága az, hogy ilyesmit képes legyen önköltségen finanszírozni magának. És persze jó volna, ha a kiégést (vagy általában a problémákat) nem csak kezelni akarnánk (ami többnyire szintén nem történik meg), hanem megelőzni.
A következő részben az otthonokban elhelyezett gyermekek és szüleik viszonyáról, valamit a gyermekközösségek belső problémáiról beszélgetünk.
A szerzőről: Halmai Tifani Zoé, másodéves hallgató az ELTE ÁJK-Politikatudományok szakán. Érdeklődik a szociológiai és pszichológiai iránt, minél több irányból szeretné megközelíteni azokat. Jelenleg a Perspectives Junior Reporters Program résztvevője.
This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.
A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.
About Post Author
