Mindenki felelős önmagáért – Hogyan vonul ki az állam a szociális ellátátórendszerből? 1. rész

Az Európai Unióban alig akad olyan ország, ahol kevesebbet fordítanának szociális, egészségügyi ellátásra és oktatása, mint Magyarországon. A GDP-arányos ráfordítások évről évre csökkennek, az alulfinanszírozottságnak már most súlyos következményei vannak. Cikksorozatunk azt mutatja be, hogyan vonul ki a magyar állam a szociális ellátórendszerből a jogszabályi környezet folyamatos és módszeres megváltoztatásával, s miért jelenti ez a gondoskodó jóléti állam tudatos felszámolását. 

A 2022-es előzetes adatok alapján az Eurostat kimutatása szerint 2022-ben a magyar kormány a bruttó hazai termék (GDP) 16 százalékát költötte szociális védelemre (beleértve az egészségügyi ellátást is!), ami az Európai Unió (EU) országai között az egyik legrosszabb arány: nálunk csak Írország és Málta költött kevesebbet, az utolsó előtti helyen Észtországgal és Litvániával osztozunk. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) összefoglaló adatai alapján jól látható, hogy GDP-arányosan 2000 óta még soha ilyen keveset nem költött a magyar kormány a szociális védelemre. A szociális és egészségügyi ellátásra fordított összeg aránya 2010 óta folyamatosan csökken (ez alól csak a 2020-as év, a pandémia esztendeje jelentett kivételt), míg korábban, 2002–2009 között a ráfordítás folyamatosan nőtt (a 2004-es év kivételével). Az EU-s átlag 2022-ben 27 százalék, a magyar érték közel 1,7-szerese. 

A kormány egészségügyre a GDP 4,7 százalékát költötte, ennél kisebb arány csak Írországban és Bulgáriában tapasztalható, Litvániában azonos mértékű. A családtámogatási ellátásokra fordított GDP-arányos kiadások 1,2 százalékot tesznek ki, ez 2000 óta – a kormány családközpontú retorikája ellenére – ugyancsak a legrosszabb eredmény Magyarországon, és 2010 óta folyamatosan csökken. A KSH adatai alapján az is látható, hogy a költségvetési intézmények oktatási kiadásai a GDP 2,7 százalékát teszik ki, ami 2001 óta ugyancsak a legrosszabb érték. Mindez nem jelent mást, mint amit egyébként is nap mint nap tapasztalunk: Magyarországon a szociális, az egészségügyi és az oktatási rendszer évről évre egyre súlyosabb mértékben alulfinanszírozott.

A szociális védelmi juttatások kiadásai 2021-ben és 2022-ben GDP-arányosan (százalékos értékben megadva)
(Forrás: ec.europa.eu)

Alapvető jogokból állami törekvések

Az, hogy az állam igyekszik kivonni magát a szociális ellátás biztosításának kötelezettsége alól, már az új Alaptörvény szövege alapján is világosan látszott. Míg a Magyar Köztársaság Alkotmányának 1989. évi módosítása (amely 2011. december 31-ig hatályban volt) már az „Általános rendelkezések” között kimondta, hogy a Magyar Köztársaság „a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik”, addig a 2011. április 18-án az Országgyűlés által elfogadott és 2012. január 1-jétől hatályos Magyarország Alaptörvényének úgynevezett „Alapvetés”-ében már helyet sem kapott a rászorulókról gondoskodás állami felelőssége és biztosítása. Helyette az „Alapvetés” O) cikke kimondja, hogy „[m]indenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni”. Vagyis ami korábban állami feladat volt, az 2012. január 1-je óta minden állampolgár kötelessége és felelőssége. 

A korábbi Alkotmány „Alapvető jogok és kötelességek” című fejezetének 70/E. § (1) bekezdése még úgy szólt, hogy „[a] Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak”. Az új Alaptörvény „Szabadság és felelősség” című fejezete XIX. cikkének (1) bekezdése már úgy fogalmaz: „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, fogyatékosság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” A szociális biztonság tehát az állam garantálta alapvető jogból mindössze állami törekvéssé szelídült, a megélhetéshez szükséges ellátásra jogosultság pedig törvényben meghatározott – de a megélhetést nem biztosító – támogatásra jogosultsággá sorvadt.

Magyarország Alaptörvénye: „szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között”
(Forrás: parlament.hu)

Jóravaló rászorulók és érdemtelen nélkülözők

Ugyanezt tapasztaljuk a munkához való jog esetében. A 2012 előtti Magyar Köztársaságban még mindenkinek joga volt a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához. 2012. január 1-je után Magyarországon a munka és a foglalkozás szabad megválasztásának joga ugyan megmaradt, a munkához való jog már nem garantált. Ellenben Magyarország törekszik megteremteni annak feltételeit, hogy minden munkaképes ember, aki dolgozni akar, dolgozhasson. Míg tehát a magyar állampolgárok alapvető jogai látványosan csorbultak, addig kötelességei szaporodtak: „Képességeinek és lehetőségeinek megfelelő munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához.” Az Alkotmány értelmében a kormány még meghatározza a szociális és egészségügyi ellátás állami rendszerét, és gondoskodik az ellátás anyagi fedezetéről. Az Alaptörvénynek minderről már nincs mondanivalója, viszont azt rögzíti, hogy a nagykorú gyermekek ezentúl kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.

Az Alkotmány még az alapvető jogok és kötelességek között mondja ki, hogy egyenlő munkáért mindenkit, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bér illet meg, továbbá minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének. Ezek a garanciák az Alaptörvényből már hiányoznak, ellenben ezentúl „[t]örvény a szociális intézkedések jellegét és mértékét a szociális intézkedést igénybe vevő személynek a közösség számára hasznos tevékenységéhez igazodóan is megállapíthatja”. Ami annyit jelent, hogy egyenlő jogokkal rendelkező állampolgárok helyett hasznos és kevésbé hasznos, illetve haszontalan emberek vannak. Nem szegények, akiket megillet a szociális ellátás, hanem jóravaló rászorulók és érdemtelen, haszontalan nélkülözők. 

Cikksorozatunk második része azt járja majd körül, kik azok az „érdemtelen szegények”, milyen múltra vezethető vissza a rászorulók címkézése „érdemesekre” és „érdemtelenekre”, továbbá hogy a fennálló társadalmi rend hatalommal rendelkező csoportjainak milyen haszna származik e megkülönböztetés fenntartásából és újratermel(őd)éséből.

Szűcs Gábor

Borírtókép: AI generált

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.