Minden állat egyenlő, de… – Az állati jogokról antropológus szemmel

Az állati jogok kérdésének fontosságát ma már viszonylag széles körben elismerik. Hogy mi az oka annak, hogy Magyarországon ez a téma sokkal kevésbé van jelen a közbeszédben, mint tőlünk Nyugatra, arra nem is próbálok választ keresni ebben a rövid írásban. Helyette ahhoz igyekszem néhány szempontot felkínálni az ember-állat viszonyt kutató antropológusként, hogyan reflektálhatunk az állatok társadalomban betöltött helyére, hogyan láthatunk rá jobban azokra az ellentmondásokra, melyek nehezítik, hogy méltányosabb kereteket teremtsünk az állatokkal való együttélésnek, mint ami jelenleg fennáll. 

Mikor az állatok jogairól gondolkodunk, érdemes egy kicsit elidőznünk magának az általános fogalomnak a sokrétűségénél: “állat”. Minden iskolás megtanulja, hogy biológiai értelemben az ember is egy az állatok közül. Mégis, filozófiai vagy vallási síkon gyakran éppen az állattól való megkülönböztetés révén határoztuk és határozzuk meg a mai napig, mi is az ember, mi emel ki minket az állatvilágból. A tudományos világképben – rendszertani helyünk ellenére – tovább munkál ez a szétválasztás. Érdekes és sokat mondó, hogy miközben a huszadik század óta hihetetlen mennyiségű tudományos ismeretet halmoztunk fel az evolúciót, az állatvilágot és az egyes fajok sajátosságait illetően, végig központi kérdés maradt, miben vagyunk mások. A megkülönböztető jegyek között szokott szerepelni a beszédre, az öntudatra, vagy a szimbolikus gondolkodásra való képesség, így továbbra is igazolva láthatjuk a kitüntetett, emberi pozíciót. Ez a hierarchikus elképzelés mélyen gyökerezik a nyugati gondolkodásban (bármilyen problematikus is egy homogén “nyugati” gondolkodást feltételezni), akár akaratlanul és tudattalanul hat a gondolkodásunkra, akár így érezzük helyénvalónak a világ rendjét. Az ember és állat képének a túlságos összemosódása mindig az emberi identitás elvesztésének veszélyét hordozza. Talán ez az első, legalapvetőbb ellentmondás, amivel számot kell vetnünk, ha újra akarjuk értékelni az élővilághoz való viszonyunkat.

Ahogy közelebbről vizsgáljuk az állat fogalmát, rögtön egyértelművé válik, hogy sokféleséget fog egybe, érzékek, formák, képességek és igények hihetetlen spektrumát. Vajon elég okosak vagyunk-e mi emberek, hogy megértsük, hányféleképpen okosak az állatok, teszi fel a kérdést a híres etológus, Frans de Waal. Ahogy nem egyforma biológiai és kognitív értelemben,  társadalmi értelemben pedig nem egyenlő minden állat. Legyenek egymástól bármilyen távoliak az egyes társadalmak, mégis elmondható, hogy minden kultúrában számos írott és íratlan szabály ad keretet az együttélésnek, és vannak állatok, akik kiemelt státuszba kerülnek, kivételes bánásmódot és tiszteletet élveznek. Ezek az állatok valamilyen kulcsfontosságú szerepet töltenek be a társadalmi jelentések előállításában. Míg bizonyos fajokkal vagy egyedekkel szemben megengedhetőnek, sőt, szükségesnek tarthatunk társadalmilag szentesített erőszakformákat, addig a másikkal szemben egyenesen helytelennek, morálisan elfogadhatatlannak érezzük. 

A helyzetet tovább árnyalja, hogy az állatok egyazon társadalmon belüli különbségek előállításának elengedhetetlen közvetítői is. Így az állatokhoz kötődő gyakorlatok szerepet játszanak bármilyen csoportidentitás, hovatartozás megélésében, kifejezésre juttatásában, legyen az vallási, etnikai, vagy nemi, természetesen a sor tetszőlegesen folytatható. Ebből következik, hogy mások eltérő szokásait látva nehezen tudunk értékítéletektől mentesek maradni, bizonyos esetekben a fejlettség fokmérőjeként, követendő példaként, bizonyos esetekben az elmaradottság, tudatlanság, vagy kegyetlenség jelét olvassuk ki belőlük. 

Jó példa erre az utcai kutyák jelenléte a világ számos nagyvárosában, ahol nem valamiféle anomáliaként, hanem a mindennapi élet résztvevőiként tekintenek rájuk a helyiek. Gárdonyi Géza, Mark Twain és más, 19. századi szerzők nem győztek csodálkozni Isztambulba látogatva, milyen türelmet, sőt gondoskodást tanúsítanak a muszlimok az utcákon tömegével heverésző, gazdátlan kutyák iránt. Ekkoriban Európa és Észak-Amerika nagyvárosaiban a kóbor állatokra már felszámolandó elemekként tekintettek, akik haszontalan, kártékony és veszélyes, helyükön kívülre került jószágok. Talán nem sokak számára ismert, hogy a századfordulón az addig bevált furkósbot helyett egy új eljárással, gázkamrák létesítésével tömegével pusztították el a kóbor állatokat, hogy “megtisztítsák” a köztereket, ezt a gyakorlatot pedig a technikai haladás és humánum találkozásaként propagálták még maguk az állatvédő szervezetek is. 

Az európai modellt a modernizálódó Oszmán Birodalom is követni próbálta, ahol a vezetés igyekezett az európai mintákhoz igazodni, és maga mögött hagyni a kaotikus, rendezetlen Kelet imázsát. Egy elgázosító üzem létesítését anyagi okokból elvetették, helyette utcai kutyák ezreit szállították egy közeli, lakatlan szigetre 1910 nyarán. Ez az akció azonban nemcsak a helyi lakosok részéről ütközött ellenállásba, akik közül többen felháborodottan támadtak a kutyákat befogó szekerekre, de az európai sajtót is bejárta a török kutyák tragikus esete, a parton éhségtől és szomjúságtól elpusztuló ebek fotója, és a párizsi vagy londoni olvasók a törökök elmaradottságának újabb bizonyítékát látták benne. 

Aki ma Isztambulban jár, nemcsak a továbbra is jelen lévő, barátságos utcai kutyák és macskák társaságát élvezheti, de időről időre belefuthat egy tüntetésbe, ahol a négylábúakat érő atrocitások vagy helytelenített új intézkedések ellen tiltakoznak a felháborodott állampolgárok, olyan táblákat emelve a magasba, mint “légy az ártatlanok hangja”. Ezek az emberek egy olyan nem-emberi csoport érdekében emelnek hangot, akikkel évszázadok óta együtt élnek, és akik iránt felelősséget éreznek, noha nem köti őket semmilyen szabály. 

Budapesten az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet és teret kap a városi kutyás életforma, de ahol a felelős állattartás paradigmája nyújt keretet, és a kutyatartás a fogyasztás egy sajátos módját jelenti, ez a kollektív szolidaritás ismeretlen. Nincs is rá szükség, gondolhatnánk, hiszen a kedvencek a háziasított állatok szerencsés és látható 1%-át alkotják, akiknek kiemelt figyelem és bánásmód jut, szemben például az ipari állattartás komplexumaiban láthatatlanná váló állati testek tömegeivel. Az ő sorsukról és körülményeikről épp olyan keveset tudunk, mintha nem is itt, hanem valami távoli országban élnének, vagy valóban a dobozokon látható, mosolygós rajzfilmfigurák termelnék a tejet, amit nap mint nap megveszünk a boltban. Donna Haraway, napjaink egyik meghatározó gondolkodója úgy fogalmazott egy interjúban, hogy az emberek szeretik azt feltételezni a jogokról, mintha az emberek vagy állatok birtokolnák azokat, miközben a jogok a kapcsolatokban és kapcsolatokon keresztül léteznek.

Ha az állati jogok kérdését szeretnénk erősebben bevinni a közéletbe, és ott napirenden is tartani, valahogy meg kell találni a módját, hogy a láthatatlanná tétel rendszerszintű mechanizmusai ellen küzdjünk, melyek alapvetően határozzák meg a viszonyainkat. A tények megmutatása mellett azonban épp annyira fontos a társadalmi képzelet gyakorlása: először is nem árt magunkra kicsit kívülről néznünk és tudatosítanunk, hogy milyen érdekek fűződnek az állatok kizsákmányolásához akár a személyes életünk szintjén is. De ne álljunk meg itt, próbáljuk elképzelni, milyen közös érdekek fűzhetnek össze minket, és hogyan alkothatunk úgy közösséget, hogy a különbségeket is elismerjük és értékeljük.

A szerzőről:

Barna Orsolya kulturális antropológus, az ELTE Szociológia Doktori Iskola Interdiszciplináris Társadalomkutatások Programjának doktorjelöltje. Fő érdeklődési területe az ember-állat viszony, illetve az általuk alkotott hibrid közösségek. Doktori kutatásához Isztambulban végzett terepmunkát, ahol az utcai kutyák és emberek együttélését, kapcsolatrendszerét és térhasználatát igyekezett feltérképezni a többfajú etnográfia (multispecies ethnography) megközelítésén keresztül.

This content was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author