Álhírek, sajtómondák, folklór – gondolatok a valóság és a kommunikáció viszonyáról.
Időnként mindenki szembesül azzal, hogy a szóbeli, társasági szituációkban elhangzó elbeszélésekben előfordulnak túlságosan sablonosnak tűnő (ismétlődő) történetek, vagy érezhetően túlzásokkal teletűzdelt narratívák. Ezen nem is lepődünk meg nagyon, bizonyos mértékben mindez hozzátartozik a szóbeliség természetéhez, a hétköznapi beszélgetésekhez és a memória tökéletlenségeihez, a megfogalmazást pedig az adott kontextus érzelmi vonatkozásai is befolyásolják. Sokkal meglepőbb ez a felismerés a sajtó és egyéb hivatalos orgánumok esetében, pedig az utóbbiak is részét képezik annak a diskurzustérnek, amelyben a valóságot (át)formáló történetek újra és újra megjelennek. A továbbiakban azt járjuk körbe, milyen viszonyban van a valóság és annak nyelvi megformálása, illetve hogyan kapcsolódik ez a személyes tapasztaláshoz, érzékeléshez valamit a közösségi szinten működő, szocializációval elsajátított értelmezési keretekhez. Megnézzük, melyek azok az esetek, amikor a közforgalomban lévő történetsémák beszippantják és magukra formálják az egyedi történéseket, mikor működnek ezek szinte öntudatlanul, és mely esetekben nyilvánvaló, hogy szándékos manipuláció áll egy-egy interpretáció mögött.
Anélkül, hogy ontológiai irányt venne ez a gondolatmenet és a valóság definíciójába bonyolódnánk, elég felidézni, hogy egy közös élményt a részvevők hogyan mesélnek el. Általában nincs két teljesen egyforma verzió. A beszámolót mindenki magán átszűrve értelmezi, más részletekre emlékezik, máshová helyezi a súlypontokat, ami pedig nemcsak a memória esetlegességén múlik. Már a szóban forgó esemény megélésében is történik egyfajta spontán szelekciója az ingereknek. Mindenki az érdeklődési körének, előzetes tudásának és tapasztalatainak, pillanatnyi mentális állapotának megfelelően vesz észre egyes részleteket jobban vagy kevésbé, mint mások, tehát a különböző habitusok már az „átélés” során megalapozhatják a későbbi, eltérő interpretációkat. Van azonban ezen túl is néhány olyan, szinte öntudatlanul és társadalmi szinten működő mechanizmus, amely befolyásolja azt, hogyan válnak szöveggé a történések.
Több tudományterület kutatói (pl. nyelvészek, pszichológusok, folklórkutatók) figyeltek fel arra a tényre, hogy bizonyos tartalmak megformálása a beszélőközösségben elsajátított nyelvi minták alapján történik. A valóság érzékelését kifejező kategóriák már önmagukban is eltéréseket mutatnak a különböző nyelvekben. Ilyenek például a színnevek. A színek intenzitásának eltérő mértékét az egyik nyelv a sötét és világos előtagokkal, míg egy másik a nedves és száraz jelzőkkel fejezi ki. Így ugyanannak a vizuális élménynek a leírására az egyik beszélő a nedves, a másik a sötét értelmező kategóriát fogja használni, hiszen anyanyelve ezt az „eleve adott” eszközt kínálja a megfogalmazásra. A közösségek a szövegek szintjén is megteremtenek és használnak olyan struktúrákat, amelyekkel aztán könnyen leírhatóvá válik egy esemény. Ezek lehetnek beszédesemény-típusok vagy műfajok. Ilyen a pletyka is, ami a jelen nem lévő személyre vagy csoportra vonatkozó bizalmas információk megosztására alkalmas beszédesemény, általában normaszegéssel kapcsolatos tartalommal, párbeszédes formával és függő beszéddel, továbbá áttételes hitelesítési eljárással (barát barátja mondta stb.) és funkciója – többek között – a közösségi összetartozás megerősítése, és a csoport határainak kijelölése. Ha a folklórt vesszük alapul, vannak benne mesék, balladák, költemények, mondák, közmondások, viccek. A balladákban régen olyan történeteket fogalmaztak meg, amelyeknek a közös tartománya a normaszegés és az abból kibontakozó tragédia. Bár konkrét, megtörtént esetekről lehetett szó, a megfogalmazás egy közösségi műfaj kereteiben történt, annak „kéznél lévő” tartalmi-stilisztikai megoldásaival. Az előbbiek „forgatókönyv” sablonként funkcionáltak, az utóbbiak pedig kifejezés módját határozták meg. Míg a balladák társadalmi és morális konfliktushelyzeteket dolgoztak fel, a manapság is népszerű mondák a történeti ismereteknek és transzcendensre vonatkozó tudásnak adnak formai keretet. A mindennapi diskurzusokban tehát vannak olyan aktualizálható sémák, amelyek a valóság leírására kínálnak keretet, a különbség a konkrét műfaji jellemzőkben mutatkozik meg, illetve az interpretáció hol szubjektívebb, hol racionálisabb, szikárabb megfogalmazásában.
A továbbiakban olyan példákat vizsgálunk, amelyek egy-egy esemény leírásában a szóbeliségből régóta ismert történetek és a sajtóhírek mutatnak átfedéseket és meglepő hasonlóságokat. Az itt bemutatásra kerülő mondatípus változatai olyan történeteket mesélnek el, amelyekben valamilyen megmagyarázhatatlan, vagy kevésbé jól ismert eset mögött – a régebbi változatokban, azaz a hiedelemmondákban – természetfeletti lények, pl. boszorkányok működését látják, az újabbakban – a modern vagy városi mondákban – pedig veszélyes emberek, állatok, esetleg mikroszkopikus kórokokozók jelennek meg ebben a szerepkörben. A történetek mögötti közös tartomány, hogy az emberek szeretnének magyarázatokat adni az általuk nem, vagy kevésbé belátható világ működésére. A teóriák pedig nemcsak a racionális logika mentén szerveződnek, hanem intuitív módon, sokszor kifejezetten irracionális részletek alkalmazásával. Olyan történettípusokról van szó tehát, amelyek ott jelennek meg, ahol hiányzik az információ, a tudás vagy a hozzáférés és az ebből eredő bizonytalanságokat kompenzálni szeretnék.
Az éghajlatváltozás, a technikai fejlődés, a világ összezsugorodása mentén kialakult aggályok és bizonytalanságok például számos olyan narratívát hívtak életre, amelyek nemcsak az emberek közötti spontán beszélgetésekben vagy a közösségi médiában terjednek, időről időre felbukkannak a sajtóban is. Az alábbi történettípus vitalitását annak tulajdoníthatjuk, hogy a világ távoli részeiből érkező termékekkel szemben rendszeresen tapasztalható bizalmatlanság. Ezek a sajtóban is számos alkalommal megjelent beszámolók arról szólnak, hogy az egzotikus gyümölcsszállítmányban rejtőzve potyautasok is érkezhetnek, például idegen állatfajok, mérgeskígyók és pókok formájában. A történet váza: egy vásárló a gyümölcsök között oda nem egzotikus pókra, kígyóra bukkan, amely megmarja/-harapja, más esetekben csak az ijedelemtől lesz rosszul. Nem is gondolnánk, de ez a történet már a 19. századi újságokban is megtalálható volt, és napjainkban is „életre kel” a nyomtatott és az online sajtó platformjain. Lássunk erre konkrét példákat!
(Forrás: Mikos Éva Krokodil a csatornában. Egy újságmonda filológiája című tanulmánya. http://real.mtak.hu/160543/1/2041.pdf).
8 Órai Újság 14, 86. sz. (1928): 4.
Az ilyen történetek, annak ellenére, hogy valóságtartalmuk könnyen megkérdőjelezhető, mégis időnként hír formájában kerülnek elő. Tény, hogy a szállítási (vagy egyéb extrém) körülményeket nem élnék túl ezek az állatok (legyen szó kígyóról, krokodilról vagy pókról), a tudósításban szereplő számos valós adat, a létező környezet és a valódi szereplők ezt könnyen elfeledtetik az olvasóval. A hitelesítő stratégiának köszönhetően ott van az érzés, hogy ez akár meg is történhetett. És ott van a déjà vu érzés is, hogy ilyen vagy ehhez hasonló történettel már régebben is találkoztunk. Mindehhez hozzájárul egyfajta éhség, kíváncsiság a meghökkentő, nem mindennapi események iránt, hogy az ismert, hétköznapi világon túlra is kapjon az ember időnként betekintést. Ez utóbbi azonban az emberi gondolkodás szerint veszélyes terep is egyben: a régi időben boszorkányok vagy démonok uralták ezt a komfortos, ismert világon túli zónát, a kortárs történetekben rosszindulatú emberek, veszélyes állatok vagy kórokozó mikroorganizmusok tűnnek fel ebben a szerepkörben. Ezekben a narratívákban tehát az adott közösségben valósnak érzékelt veszélyforrásra történik hivatkozás, ezáltal megjelenik bennük az oktatói célzat is, hogy bizonyos dolgokkal nem árt óvatosnak lenni. Emellett észrevehető a horrorisztikus történetek pragmatikája is: bár a borzongást szeretik az emberek, azt diszlokálni is akarják, azaz áthelyezni egy olyan szférába (újságok hasábjaira, online térbe, egy-egy mozifilmbe), ami a veszélyt csak közvetetten, biztonságos távolságból láttatja. A veszélyről szóló tudásnak kettős funkciója is van: 1) ismeretanyag arról, hogy milyen megdöbbentő, időnként kifejezetten veszélyes dolgok történnek a világban, 2) megkönnyebbülés, hogy mindez nem „velünk” történt és kellő figyelemmel – a megszerzett tudás birtokában – elkerülhetjük, hogy elszenvedő alanyokká váljunk a jövőben.
A következő táblázat azt mutatja be, milyen régóta létezik ez a történettípus a nyomtatott sajtóban, még ha változatos címekkel és formában is, de mindig felismerhetően, egészen napjainkig.
(Forrás: Mikos Éva Krokodil a csatornában. Egy újságmonda filológiája című tanulmánya. http://real.mtak.hu/160543/1/2041.pdf).
:
Megfigyelhető tehát, hogy a közösségi szinten működő aggályok és félelmek nemcsak spontán, egyszeri megfogalmazásokként jelennek meg szűkebb körben, hanem a tágabb társadalmi színtéren is, tanulságos történetek formájában, amelyek kommunikálására jellemző a régről „megörökölt” sablonok felhasználása, vagy már létező történetek aktualizálása releváns helyszínekkel és szereplőkkel. Természetesen az álhírek, még ha kapcsolatba is hozhatók olyan folklór előzményekkel és párhuzamokkal, mint a hiedelemmondák és a modern mondák, sokszor manipulált hírközlések. Főleg a kontrollálhatatlan közösségi médiában fordulnak elő nagy számban olyan narratívák, amelyek kapcsolódhatnak összeesküvéselméletekhez és az áltudományos értelmezésekhez. Ezek egy része ártalmatlan, azonban egyes álhírek komoly károkat okozhatnak, amennyiben például a személyes biztonság vagy az egészség a tét, vagy ha rágalmazás és gazdasági károkozás van a háttérben. Sokszor nehéz felismerni a hírek, tudósítások, személyes beszámolók formájában testet öltő narratívákban a valótlanságot és a veszélyforrást.
Ahogy azt a részben sajtómondává (újsághírré, tudósítássá) is lett modern mondák esetében megvizsgáltuk, az események verbális megfogalmazásában az egyéni tapasztalás és a szocializáció által elsajátított „történetmesélési” minták egymást alakítják, átszűrik magukon a valóságot. A folklóralkotások hagyományosan hozzájárulnak a környező világ közösségi értelmezéshez, ezáltal az identitás és az értékrend formálásához, ugyanakkor költői módon és általánosítássokkal ábrázolnak. Míg bizonyos narratívák az információk társadalmi feldolgozásának eszközei, sokszor didaktikai funkcióval (miként a modern mondák jelentős része, vagy a régebbi időkben a balladák), mások torzítják az emberek világról alkotott képét, és veszélyesek is lehetnek. Az álhírek terjesztése, a dezinformáció társadalmi probléma. Az álhírek gyors terjedése – részben az online közösségi média széles körű használata révén – új kihívásokat teremtett a kommunikáció terén. A minket naponta elérő, nagy mennyiségű információ között nagyon nehéz a szelekció abban a tekintetben, hogy mit tekintetünk hitelesnek és mit nem. Természetes, hogy senkinek sem lehet elmélyült tudása, de még kellő rálátása sem az élet számos területére saját szakterületén és tapasztalatain túl. Mégis van néhány olyan fogódzó, ami segít felismerni, milyen esetekben kérdőjelezhető meg egy tudósítás valóságtartalma. Ilyenek lehetnek például az ismétlődő szürreális, bizarr motívumok a leírásban. Jellemző a szenzációhajhász és nagyon egyértelmű magyarázatokat kínáló retorika is. A megfogalmazásban gyakran élnek általánosítással (pl. a tudósok szerint), ahelyett, hogy konkrét forrásokra, nevekre és intézményekre történne hivatkozás. Az érvelés pedig sokszor nem a racionális logika mentén halad, sokkal inkább az érzelmekre ható technikákat alkalmaz, és szembemegy valamilyen hivatalosan fennálló, közmegegyezéses olvasattal, értelmezéssel, vagy sokszor csak a mindennapi tapasztalatunkkal. Fontos lenne az olyan platformok erősítése, amelyek segítik az embereket abban, hogy kritikusan gondolkodjanak és felismerjék a különféle narratívák mögött rejlő kontextust és szándékot.
Az idézett újságcikkek és táblázatok Mikos Éva Krokodil a csatornában. Egy újságmonda filológiája című tanulmányából származnak. http://real.mtak.hu/160543/1/2041.pdf
Tamás Ildikó
HUN-REN BTK Néprajztudományi Intézet
A tartalom a DISARMING DISINFORMATION és a PERSPECTIVES projektek támogatásával készült.
This content was produced with the support of the Disarming Disinformation and PERSPECTIVES projects.
This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.
A PERSPECTIVES projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.
About Post Author
