Gondoskodó állam helyett munkaalapú társadalom – Hogyan vonul ki az állam a szociális ellátórendszerből 3. rész

Hogyan jutunk el a gondoskodó állam eszméjétől a „fékezhetetlenné vált” hajléktalanokig, akiknek már „mindent szabad”? A „senkit sem hagyunk az út szélén”-től az ételosztás betiltásának követeléséig? Cikksorozatunk befejező részében megvizsgáljuk, egyetlen paragrafus módosítása miként változtatja meg a szociális ellátás hazai rendszerét. 

Cikksorozatunk első részében azt mutattuk be, hogy az Európai Unióban alig akad olyan ország, ahol kevesebbet fordítanának szociális, egészségügyi ellátásra és oktatásra, mint Magyarországon. Ráadásul a GDP-arányos ráfordítások évről évre csökkennek, az alulfinanszírozottságnak pedig már most súlyos következményei vannak. Ismertettük továbbá azt is, hogyan módosultak a magyar állampolgárok jogai azáltal, ahogy a Magyar Köztársaság Alkotmányából Magyarország Alaptörvénye lett. A sorozat második részében körüljártuk, kik azok az „érdemtelen szegények”, akik „nem érdemesültek” az állami-társadalmi támogatásra, s azt is igyekeztünk megvilágítani, miért lehet hasznos a hatalommal rendelkező társadalmi csoportok számára a szegénység megléte, s miként biztosítja a szegénység fennmaradását és újratermelődését, avagy fenntartását és újratermelését szegények tömegeinek felosztása „érdemesekre” és „érdemtelenekre”. Ezúttal a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló törvény egyetlen paragrafusmódosításának jogi következményeit elemezzük. 

Az állami gondoskodás ökológiai modellje

2022. október 18-án Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes benyújtotta az Országgyűlés elnökének a Magyarország biztonságát szolgáló (!) egyes törvények módosításáról szóló törvényjavaslatot. Ennek 13. §-a a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 2. §-át kívánta módosítani, mégpedig az alábbi rendelkezéssel:

(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős. 

(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni. 

(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.

(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése. 

(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége. 

Érdemes ezt összevetni a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (Szoctv.) 2. § paragrafusának eredeti szövegével, amelynek helyébe szánták a fenti rendelkezést: „A szociális ellátás feltételeinek biztosítása – az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl – az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.” Az eredeti passzus kétféle értelmezést is megengedett.

• Az egyik értelmezés szerint a szociális ellátás feltételeinek biztosítása az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelőssége mellett az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata. 
• A másik értelmezés szerint a szociális ellátás feltételeinek biztosítása csak az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelőssége után az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata. 

Mindkét értelmezés egy ökológiai modellen alapul. A modell ökológiai központja az egyén, amelyet koncentrikus körökként ökológiai zónák vesznek körbe, a közelebbi, kisebb/szűkebb ökológiai környezettől a távolabbi, nagyobb/tágasabb ökológiai szektorokon át egészen az ökológiai perifériáig. (A fogalmakat Urie Bronfenbrenner orosz származású amerikai pszichológustól kölcsönzöm, aki az ökológiai mikro-, mezo-, exo- és makrorendszerek modelljében azokat a külső társas és társadalmi hatásokat összegezte, amelyek hatást gyakorolnak az egyén szocializációjára.) Ebben a modellben a rendszerek (vagy a koncentrikus körökként ábrázolt zónák) nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő, kölcsönös viszonyban vannak: a szocializáció különböző színterei, az egyén szűkebb és tágabb környezete, egymásra épülő ökoszisztémák hálója. Ma, amikor már nem annyira stuktúrákban, hanem inkább hálózatokban gondolkodunk, azt mondhatnánk: az egyén hálójának erősebb és gyengébb kötései. 

Gondoskodó állam (Forrás: lovetoknow.com)

Az első értelmezés szerint a szociális ellátás párhuzamosan zajlik a különböző zónákban, vagyis miközben az egyén és családja próbálja biztosítani saját ellátását, azalatt helyi közössége (lakókörnyezete, baráti kapcsolatai, oktatási-nevelési intézménye, munkahelye) is felelősséggel tartozik érte mint közössége tagjáért, továbbá a helyi önkormányzatoknak és az állam központi szerveinek is feladata a szociális ellátás feltételeinek biztosítása. Az állam tehát mindvégig jelen van, s a szociális ellátórendszer munkatársainak felmérő, elemző és beavatkozó tevékenysége párhuzamosan zajlik az egyes zónákban, a szociális intervenció többszintű.

A második értelmezés ezzel szemben megteremt egy hierarchiát, amely szerint az állam központi szervei és a helyi önkormányzatok csak akkor lépnek be az ellátásba, ha már az egyén és családjának próbálkozásai kudarcot vallottak, továbbá a helyi közösségek sem tudták megtartani tagjukat. Ezt az értelmezést radikalizálta a 2022. október 18-án benyújtott törvénymódosító tervezet. A változtatás bemutatására azonban immár nem a tervezetet, hanem az Országgyűlés által némi módosítással 2022. november 22-én elfogadott törvény szövegét használom. 

Mindenki egyért, mindenki önmagáért

1. Mindenki felelős önmagáért. 
2. Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes, őt – a képességeik és lehetőségeik szerint, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban Ptk.) rokontartásra vonatkozó szabályai szerinti sorrendben – a hozzátartozók segítik. 
3. Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes és a hozzátartozók (2) bekezdés szerinti gondoskodásra vonatkozó kötelességüket nem teljesítik, az egyén lakóhelye szerinti települési önkormányzat jogszabályban meghatározott feltételek szerinti gondoskodási kötelezettsége áll fenn. 
4. Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes, és a hozzátartozók a (2) bekezdés szerinti, a települési önkormányzat pedig a (3) bekezdés szerinti gondoskodásra vonatkozó kötelességet nem teljesítik, az államnak jogszabályban meghatározott feltételek szerinti kötelessége áll fenn. 
5. Az állam és a települési önkormányzat a szociális gondoskodás feltételeinek biztosításával összefüggő feladatainak ellátása során együttműködik az egyházi és civil szervezetekkel. 
6. A szociális intézmények és intézkedések rendszerének kialakítása és működési kereteinek biztosítása az állam és a települési önkormányzat feladata e törvényben meghatározott módon. 

A törvénymódosításban már szó sincs többféle értelmezési lehetőségről, a jogalkotó „ha nem…, akkor…” típusú logikai függvényeket hozott létre. Ha az egyén nem képes önmagáról gondoskodni, akkor a hozzátartozók kötelessége. Ha a hozzátartozók sem képesek az egyénről gondoskodni, akkor az egyén lakóhelye szerinti települési önkormányzat kötelessége. Az állam csak a sor legvégén lép be a folyamatba. A szociális ellátás nem párhuzamosan zajlik a különböző zónákban vagy szinteken, zónát/szintet lépni csak akkor lehetséges, ha a közelebbi zónák vagy „alsóbb” szintek beavatkozási kudarcai igazolhatók. Ráadásul nem világos, mit jelent az egyén vagy a hozzátartozók ellátási kötelezettsége például egy autizmus spektrumzavarral diagnosztizált, valamilyen fogyatékkal élő, egy problémás szerhasználó vagy szenvedélybeteg, egy különleges vagy speciális ellátást igénylő, netán kettős szükségletű egyén esetében. 

A SzocOkos által készített döntési fa: a szociális törvény új algoritmusa

A tervezet még úgy fogalmazott, hogy „[a]z egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.” Vagyis a jogalkotó akkor még megengedte azt, hogy az egyén szociális biztonságáért másod- vagy harmadsorban más is felelős, nem csupán  ő maga. A hatályos törvényben viszont már a 2011. április 18-án az Országgyűlés által elfogadott és 2012. január 1-jétől hatályos Magyarország Alaptörvénye „Alapvetés”-ének O) cikke értelmében az szerepel: „Mindenki felelős önmagáért.” A hozzátartozók feladatait a 2013. évi új Polgári Törvénykönyv (Ptk.) szabályozza a rokontartási kötelezettség sorrendjének meghatározásával, amelyre a törvénymódosítás szövege is hivatkozik. Vagyis a törvény szerint az egyénnek valahogyan bizonyítania kell, hogy nem képes önmagáról gondoskodni, majd a Ptk. szerinti sorrendben meg kell állapítani vagy ki kell zárni a rokonok vagy hozzátartozók gondozási kötelezettségét. Amennyiben a hozzátartozók sem képesek az egyénről gondoskodni, a Ptk. által meghatározott sorrendben egyesével igazolni kell valahogy a gondozási képesség hiányát ahhoz, hogy az egyén e procedúra végére esetleg eljusson a lakóhelye szerinti települési önkormányzathoz. Aztán következhet egy izgalmas jogi csűrcsavar, hogy meddig terjed a lakóhely szerinti települési önkormányzat és honnan kezdődik a területileg illetékes kormányhivatal (az állam központi szerveinek) hatásköre. 

Takács Erzsébet szociológus A szolidaritás alakváltozásai. Az együttműködés lehetőségei és gátjai Magyarországon című kötetében tömören összefoglalja, mi a „gondoskodó” jóléti (welfare) állam feladata: „a szociális jogok alapvető garantálása és a piac okozta társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése az állam újraelosztó szerepének hangsúlyozásával. Ez kiterjedt és többnyire kötelező alapon működő társadalombiztosítási rendszerek működtetésével történik: öregségi, betegségi, baleseti és munkanélküli-biztosítással; jóléti és foglalkoztatási programok, passzív és aktív munkaerőpiaci politikák támogatásával, az elbocsátással szembeni védelem biztosításával.” Ezzel szemben az „aktiváló állam” a társadalom minden tagját gazdasági szereplőként és nem állampolgárként definiálja, s elsősorban nem jogokat garantál a részére, hanem gazdasági aktivitást, „öngondoskodást” vár el tőle, amelyet a jogalkotás eszközével törekszik kikényszeríteni – akárcsak a munkavállalást (a közfoglalkoztatást). Az ellátás nem jár, hanem feltételekhez kötött, s e feltételek teljesülése esetén (a kiérdemesültnek) adható. 

Ahogy Magyarország miniszterelnöke fogalmazott a 2012. évi Arab–Magyar Gazdasági Fórumon: „Új gazdasági modellt kell létrehozni az eddigi jóléti európai modell helyett, ez pedig a munkaalapú társadalom. Nem welfare, hanem workfare society-t építünk Magyarországon.” Ezt – a szerinte már elért egyértelmű sikerek ismertetése mellett – megismételte tíz évvel később, 2022. október 10-én a Német Kereskedelmi és Iparkamarák Szövetségének rendezvényén Berlinben: „A magyar modell társadalompolitikailag egy konzervatív, Kohl kancellár időszakára emlékeztető, kereszténydemokrata társadalompolitika. Ez egy munkaalapú társadalom. […] mi welfare society helyett workfare society-t építünk.” 

A Ripost 2018. november 9-i lapszámának címlapja

Akinek nincs semmije, az annyit is ér?

Amikor tehát a kormánypárt országgyűlési frakcióvezetője (jelenleg építési és közlekedési miniszter) úgy fogalmaz, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”; vagy amikor Magyarország miniszterelnöke mindazoknak, akik nem képesek a megnövekedett energiaárak miatt kifizetni a közműdíjakat, azt tanácsolja, fogyasszanak kevesebbet vagy keressenek több pénzt; amikor a kormánypárti bulvárlap címlapján öles betűkkel az olvasható, hogy  „Parkokba, kisebb aluljárókba bújtak. Meddig élnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével? Nekik mindent szabad?”; a józsefvárosi kormánypártszervezet pedig mások mellett a Magyar Nemzet hasábjain „fékezhetetlenné vált hajléktalanáradatról”, „hajléktalangettóról”, „hajléktalanseregről”, „hajléktalaniparról”, „hajléktalanlobbiról”, „hajléktalanbizniszről” és „csövesvoksról” beszél, akkor valójában egyrészt az „érdemtelen szegények” kriminalizálásának vagyunk tanúi, másrészt nyílt gyűlöletbeszédnek, amely a szegényeket vagy a hajléktalanokat értéktelen vagy önhibájukból keveset kereső emberekként, parkokba, aluljáróba bújó állatokként, megfékezhetetlen természeti katasztrófaként („áradat”) vagy a politikai ellenfél, ellenzéki városvezetés kezében használt eszközként, fegyverként határozza meg. Amikor a kormánypártéval megegyező álláspontú fizetett Facebook-hirdetések azt deklarálják, hogy „Mi, a józsefvárosi lakosok, vállalkozók, ingatlantulajdonosok vagyunk az igazi áldozatok, nem a hajléktalanok”, akkor nincstelen, fedél nélküli tömegek válnak elkövetőkké, akik a hajlékkal, tulajdonnal és termelőeszközzel rendelkező békés polgárok megérdemelt nyugalmát és kényelmét veszélyeztetik. De ennél közvetlenebbül antihumánus megfogalmazásokkal is találkozhatunk: „Józsefváros közigazgatási területén belül azonnal be kellene tiltani az ételosztást, közterülethasználati engedélyt erre a célra nem szabad kiadni” – így a kerületi kormánypártszervezet. S innen már csak egy lépés a Mondjuk a frankót Facebook-posztja:  „Haladéktalanul be kell tiltani a folyamatos ételosztást a Józsefvárosban, ami úgy vonzza ide a hajléktalanokat, mint sz@r a legyet”. (Avagy senkit sem hagyunk az út szélén.) Ami a kerületi pártszervezetnél még „hajléktalanáradat”, az a Mondjuk a frankót posztjában már „csöves-cunami”. Ami előbbinél „hajléktalangettó”, utóbbinál „csöves-láger”. 

Az érdemtelen szegényekről folytatott diskurzus pedig igen gyakran átfedésbe kerül félreérthetetlenül rasszista ideológiákkal, pl. amikor a romák felzárkóztatásáért is felelős egykori „emberminiszter” és református püspök úgy nyilatkozik: „A demográfiai ügyek legsúlyosabb fejleménye vagy vonatkozása – azon túl, hogy kevés gyerek születik, és elöregedő a társadalom – az, hogy hová születnek azok a gyermekek, akik megszületnek.” De nem kell nagy fantázia ahhoz sem, kikről beszélnek, amikor „megélhetési bűnözőkről” vagy „megélhetési gyerekvállalásról” ejtenek szót. Például a miniszterelnök a kormánypárt 27. tisztújító kongresszusán: „Felszámoltuk az elterpeszkedő megélhetési bűnözői életformát. […] Nálunk nincs jövője annak az életformának, amely nem a gyerekekért, hanem a gyerekekből akart megélni.”

Ennek a cikksorozatnak nem célja a jelenlegi kormány szociálpolitikájának elemzése, csupán az alapvető emberi jogok, állami kötelességek és a szociáilis ellátás jogszabályi környezetének néhány jelentős változását próbálta felvázolni. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól a tágabb értelemben vett kontextustól sem, amelyben ezeket a törvényeket és törvénymódosításokat kétharmados többséggel megalkotják és alkalmazzák. 

Konrád György egyszer úgy fogalmazott: a szegénység kibírható, ha van igazság. Ki-ki tegye fel magának a kérdést, van-e.

Szűcs Gábor
vendégszerző

Felhasznált irodalom

Spatscheck, Christian: Térbeli megközelítések a szociális munkáról szóló vitában. In Nárai Márta (szerk.): A szociális munka gyakorlata és kutatás a 21. században. Válogatás a nemzetközi szakirodalomból. Győr: Széchenyi István Egyetem, 2020. 64–88.

SzocOkos: A Szoctv. módosításról szociális munkás szemmel. (2024. 01. 23.)

Takács Erzsébet: A szolidaritás alakváltozásai. Az együttműködés lehetőségei és gátjai a mai Magyarországon. Budapest: Napvilág, 2018. 

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author