Ahol a háború nem akar véget érni. I.rész

Emlékek Ukrajnából

2022. februárjában Oroszország hadat üzent Ukrajnának, ezzel egy majdnem tíz éve húzódó konfliktus szinte teljes Ukrajna területét érintő katonai műveletté vált. Bár Kijev megtartotta állását, Ukrajna számos területét elfoglalták, és még ma, két évvel később is aktív harcok és bombázások zajlanak.

Hatalmas tömegek hagyták el otthonaikat és az országot menedéket keresve, vagy egy jobb élet reményében. A menekültáradat első hullámai főként a környező országokat érintették, köztük Magyarországot is. Az idő múlásával azonban egyre kevesebben hagyták el hazájukat, jóllehet a helyzet csak bizonyos területeken enyhült. Ukrajnában távolról sem normális az élet mind a mai napig.

Ez az írás egy magyar lány szubjektív élményeit mutatja be az Ukrajnában töltött elmúlt két évéről. A szerző 2022-ben több, mint fél évet töltött Kárpátalján, hogy megértse ennek a régiónak a helyzetét a háborúban, majd Kijevbe utazva dokumentálta a háború mindennapjait és az idő múlásának szerepét abban, hogy  a háború miként válik az új normává és a legtermészetesebb hétköznapi rutinná. A történetek valósak, a neveket azonban megváltoztattuk. Az itt induló cikksorozatban fokozatosan egyre közelebb megyünk a háborúhoz, mindvégig a külső szemlélő és a belső lírai én dialógusával vezetve. A helyszínen készült fotók nemcsak illusztrációk, strukturálják is egyben a kétféle leírásban is megelevenedő terepet, amelyen haladva az események tényszerű, rövid prózai leírásai, és a belső, mély átélés hangjai váltakoznak.

A határ és a búcsú 

Február 25-én indultunk Záhonyba, de a határ környékén már sehol nem volt szabad szálláshely, ezért attól 30 kilométerre egy kis faluban aludtunk meg. Másnap átkeltünk a határon, ahol egymást követték a furcsa, különös és meglehetősen bizarr események. Magyarország irányából egy lélek sem volt, a schengeni övezetbe való belépéshez viszont talán csak kilométerekben lehetett mérni a sort. Első körben visszafordítottak minket az EU-n kívüli COVID-oltási igazolás hiányában, ami teljesen abszurdnak tűnt az adott helyzetben. 12 órával később tértünk vissza a papírral, majd egy sor kérdést tettek fel, hogy miért arra megyünk, amerről mindenki menekül. A határ túloldalán már érzékelhető volt a háború jelenléte.

Számtalanszor keltem át ezen a hídon az elmúlt két év során, oda és vissza. Mindig valami új gondolat ugrott be. Valami, ami már történelem lett, vagy ami most válik azzá. Ez a híd igazi kapu a kelet és a nyugat között. Összekötő pont az Európai Unió és a schengeni övezeten kívüli területek között; egy olyan híd, amelynek a két oldalán különböző törvények uralkodnak.

A vonat átdöcög a Tiszán, a vasrácsok árnyékai ritmusosan végigpattognak az arcomon. Fellélegzem, szeretem ezt a helyet, az embereket és a kimeríthetetlen történeteiket. Az ukrán magyarok, az orosz ukránok, a hucul ukránok… és megannyi nemzetiség és kisebbség ezen az ősi földön. Most pedig ez a híd a háború határa és maga a határzár. 

A mindössze 15 perces vonatúton a senki földjén mindig a bozótost nézem a vonatból, nem bírom nem azt nézni. A zöld határ. Érthető miért, sokáig olyan férfiak útját követtem, akiknek vagy sikerült átlépnie ezt a vonalat, vagy nem. 

Aztán a határépülethez érkezve más gondolatok jönnek. Az ukrán-magyar határ védjegyévé váltak az ikonikus határellenőrzések és a legendás csempész sztorik; a hosszú várakozások,  a zöldsapkásokkal és vámosokkal való bizarrul hétköznapi csevegések, miközben bizonyítod, hogy nincsen pár karton cigi vagy fegyver a kis táskába varrva. A kocsiút során pedig ugyanezek a tárgyalások folynak a karosszéria átkopogtatása közben.

Teljes káosz uralkodott a határ menti településeken, senki sem tudta, hogy milyen gyorsan és mekkora méretűvé válhat a fegyveres konfliktus. Az első terv az volt, hogy megpróbálunk segíteni. Kaptunk is feladatot és már  fordultunk is vissza Magyarország felé. Ekkor már napok óta óriási sorok voltak. Emlékszem, olyan 16 órát álltunk a határ előtt és ekkor, február 26-án valamikor éjfél és reggel 6 között lezárták a határt a hadköteles korban lévő férfiak előtt. Akkor még nem lehetett pontosan tudni, mi az alsó és felső korhatár, illetve hogy a határzár mikortól lesz hivatalos; vajon még hány teljes család juthat át. Olyan rémhírek hullámoztak végig a sorokon, hogy már kisbusszal szedik az embereket, hogy jobb elbújni a 16 éves kor felettieknek, és hogy most még meg lehet próbálni átcsúszni a határon. A határ közelében sok helyen áram sem volt, üzemanyag pedig szinte semmi. A benzinkutak kiürültek, étel is alig akadt. 

Én sosem láttam még ilyet vagy ehhez hasonlót. Azt hiszem a kaszonyi átkelőnél álltunk már egy jó ideje, amikor megérkeztek az első hírek a határzárról. Mindenki az úton állt, nem jártak a motorok, a kilométeres sor sóbálvánnyá vált a cirill betűs magyar falvak mentén. Gyerekek, anyák, apák, öregek. Kiszálltam, hogy kamerázzak, de rosszul lettem attól, amit csinálok. Kavargott a gyomrom és közben azt sem tudtuk, hogy mire számíthatunk. Hogy visszaengednek-e majd Ukrajnába, hogy mi lesz itt pár órán belül a tömeghisztéria határán várakozva a sötétség uralta terepen. Mindenki a híreket nézte és szörnyű sírások szakították meg a viszonylagos csendet.

A férfiak, akik ott álltak a sorban, azokban a percekben kapták meg a hírt ,hogy talán nem mehetnek el. A családoknak ott, azokban a percekben kellett meghozni a döntést, hogy: külön menjenek-e tovább, vagy forduljanak vissza mindannyian a háború irányába. Azokban a percekben újra kellett tervezni, hiszen az egyetlen terv, amivel korábban számoltak, hirtelenjében kudarcba fulladt. Az emberek kétségbeesetten sírtak, volt, aki ordított és néhányan búcsúzkodni kezdtek: a férjüktől, a szerelmüktől, a gyerekeiktől, az édesapjuktól…  Voltak olyanok is, akik kiállva a sorból megpróbáltak előre tolakodni, vagy  gyalog elindulni, hátha…. Az  elmúlt két év egyik legmegrendítőbb napja volt.  És akkor még nem is tudtuk, hogy ez ennyire hosszú lesz.

Hogy a határhoz érve pontosan mit láttam, az egyelőre a naplómban marad, és sajnos az emlékeimben is. Naivan érkeztem ide, és remélem, az is tudok maradni. Sokféle történettel volt szerencsém találkozni, már az első pár nap alkalmával. És a dolgok egyáltalán nem voltak fekete-fehérek.

.

T.R.

This content was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author