A bizalomhoz állandóság kell – interjú Szűcs Gábor volt gyermekotthon-vezetővel – 2.rész

A következő részben az otthonokban elhelyezett gyermekek és szüleik viszonyáról, valamit a gyermekközösségek belső problémáiról beszélgetünk.

Az ideiglenesen kiemelt gyerekeknek van esélye visszakerülni a családjukhoz? 

A jelenleg hatályos gyermekvédelmi törvény szerint ideiglenes hatályú elhelyezésre akkor kerül sor, ha a gyermek felügyelet nélkül marad, vagy testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődését családi környezete – esetleg saját maga – súlyosan veszélyezteti. Az ideiglenes hatályú elhelyezés átmeneti, a jogalkotó szándéka szerinti célja az, hogy utolsó előtti lépésként és figyelmeztetésként jelezze a család számára a már hosszabb ideje fennálló probléma tarthatatlanságát, s hogy ez a veszélyeztető körülmény rövid időn belül rendeződjön. Az illetékes gyámhivatal az elrendelést követő 30 napon belül megszüntetheti az elhelyezést, ha a továbbiakban az azt kiváltó okok nem állnak fenn, máskülönben elrendeli a gyermek átmeneti vagy tartós nevelésbe vételét. Könnyű belátni, hogy egy hosszú idő óta fennálló veszélyeztető körülményt, ha addig nem sikerült, 30 napon belül lehetetlen megszüntetni. Vagyis a nevelésbe vételt megelőző utolsó esély valójában inkább látszólagos, ráadásul a gyerekre ugyanolyan traumatizáló hatással van, mint a tartós nevelésbe vételt megelőző kiemelés, hiszen az eljárás módja teljes mértékben azonos, csak az egyik hosszabb ideig tart: akár 18 éves korig vagy – ha erre a fiatal felnőtt igényt tart – még tovább. Én a gyermekvédelmi rendszerben eltöltött éveim alatt olyat nem láttam, hogy az ideiglenes hatállyal elhelyezett gyermeket valóban sikerült volna tartósan hazagondozni.

Találkoztál olyan esettel, amikor a családi körülmények annyira kilátástalanok voltak, hogy a gyermek szívesebben élt az otthonban? 

Igen. Volt például egy kisfiú, akit az apja, miután fizikailag bántalmazott, láncra vert a kutyaólnál zuhogó esőben. Az ő elhelyezését az édesanya kérte, mert maga is menekülni kényszerült, viszont nem volt számára hely, ahova a gyerekével mehetett volna. Mert talán mondanom sem kell, a családok átmeneti otthonában vagy az anyaotthonokban hosszú várólisták vannak, messze több a rászoruló, mint a rendelkezésre álló férőhely.

Gyakori az, hogy a szülők nem tesznek eleget a látogatási kötelezettségüknek? 

Igen, van olyan szülő, aki nem tartja rendszeresen a kapcsolatot a gyermekével. Előfordulhat, hogy ennek anyagi vagy egészségügyi okai vannak. De olyan esetek is akadnak, amikor a szülő egyszerűen nem tud felelősséget vállalni és képtelen szeretni, jól szeretni a gyermekét, ugyanakkor lemondani sem hajlandó róla, mert ragaszkodik hozzá mint saját tulajdonához. Itt kell megemlítenem, hogy az ENSZ Gyermekjogi Egyezményében a kapcsolattartás joga a gyermeké. Az Egyezményt ugyan Magyarország aláírta, kihirdette, ratifikálta, s a hazai gyermekvédelmi törvény is ennek szellemében szól a kapcsolattartásról, mégis nálunk már a megnevezés is „szülői kapcsolattartás”, ami a gyakorlatban is sokszor azt jelenti, hogy amikor a gyámhivatal szabályozza az állami gondozásba vett gyermekkel való kapcsolattartást, az elsősorban a szülő joga és kötelessége, csak másodsorban a gyermeké. Vagyis nálunk a kapcsolattartásra vonatkozó jogszabályokban törvényesítve van az a szokásrend, amely szerint nem a gyermek szükséglete az elsődlegesen meghatározó, hanem a szülő igénye és birtokjoga, még akkor is, ha ez számára nem csupán jog, de kötelesség. S akkor is, ha a gyermekvédelmi törvény egyértelműen kimondja, hogy a törvény alkalmazásánál a gyermek mindenek felett álló érdekét kell figyelembe venni. Hosszú folyamat eredménye, amíg bizonyítást nyer, hogy a szülő adott esetben a gyermek személyiségfejlődését hátrányosan befolyásolja, s a szülői kapcsolattartás korlátozásáról, megvonásáról vagy szüneteltetéséről döntenek. Ez az egyik oldal. 

A másik oldalon a szülőnél is nagyobb hatalom van: az állam mint pater. Ő elszakíthatja a gyereket akkor is a szülőtől, ha az valójában nem indokolt. Bár a törvény tiltja, hogy kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt válasszanak el egy gyereket a családjából, a kiemelések egyharmada anyagi okokra, lakhatási problémákra vezethető vissza. Ráadásul korábban hat hónap türelmi idő járt a szülőnek, most már csak három. Vagyis, ha a szülő három hónapig nem tartja a kapcsolatot a gyermekével, örökbe adhatóvá válik. Csakhogy ki kellene vizsgálni, önhibájából vagy önhibáján kívül nem tartotta a szülő a kapcsolatot. Korábban járt útiköltség-térítés a rászoruló szülőknek, ma már csupán adható, az önkormányzatokra van bízva, térítik-e vagy sem az utazással járó anyagi terheket. Általában azt sem tudhatjuk, megkapták-e a szülők a megfelelő tájékoztatást a megfelelő nyelven, azaz közérthetően, nem bikkfanyelven. Hallottam már olyan esetről, hogy a szülő segítséget kért a család- és gyermekjóléti szolgálatnál, s a családsegítő aláíratta vele, hogy állami gondozásba adja a gyermekét. 

Negatív visszhangja van az otthonokban lévő gyermekközösségeknek. Hogyan lehet elősegíteni a segítő, baráti közegek kialakulását, illetve mennyire releváns, hogy ők is bántalmazzák egymást? 

Nem szeretném a sztereotípiákat táplálni, de bármilyen zárt rendszert nézünk, abban óhatatlanul kialakul egyfajta hierarchia, s a pozíciók megtartása vagy megszerzése bizonyos fokú és jellegű agresszióval jár. Ezt ismerjük sajnos az iskolából éppúgy, mint sok munkahelyről. Az ennél zártabb rendszerekben pedig különösen, legyenek azok büntetés-végrehajtási intézetek, elmegyógyintézetek vagy éppen a katonaság. Igen, vannak bántalmazások a gyerekek között is. Ugyanakkor fontos kérdés, hogy mit teszünk ez ellen. Ténylegesen a gyerekek között van-e a gyermekfelügyelő vagy a nevelő, netán egy elkülönülő nevelői szobában üldögél vagy alszik az éjszakai ügyeletben? Van-e olyan kapcsolata a gyerekekkel, hogy akár a bántalmazott, akár egy szemtanú jelezze neki a bántalmazást? Vannak-e eszközei a helyzet higgadt kezelésére? A kolléga kap-e segítséget? Eltökélt-e a vezetőség és a team abban, hogy minden bántalmazásos esetet jelezni kell, majd kivizsgálni, kezelni és visszajelezni? Alkalmaznak-e erre megfelelő protokollt?

Az ilyen eseteknél mi a teendő, mit tud tenni egy gyermekfelügyelő vagy egy nevelő? 

Mindenképpen szükséges a közbelépés, de a helyzet váratlansága a felnőttet sem jogosítja fel arra, hogy ő maga is agresszívan cselekedjen. Sajnos a gyermekvédelemben dolgozóknak nem tanítják meg, hogyan lehet úgy szétválasztani verekedő fiatalokat, hogy a közbeavatkozó fél a lehető legkisebb valószínűséggel okozzon maga is sérülést. Ahogy azt sem, hogyan kezeljenek úgy egy erőszakos konfliktust, hogy az áldozat szükségletei és érdekei érvényesüljenek, de mindemellett a bántalmazóval is érdemben foglalkozzanak. Hacsak nem olyan súlyos mértékű és/vagy rendszeres a bántalmazó magatartása, hogy azonnali áthelyezést igényeljen, ő sem rekeszthető ki a közösségből. A resztoratív, helyreállító szemlélet és módszerek segíthetnek abban, hogyan lehet megnyugtatóan rendezni egy konfliktust az érintett közösség bevonásával, aktív közreműködésével, a bántalmazó viselkedés és cselekedet egyértelmű és határozott elutasításával, ugyanakkor az áldozat számára elfogadható jóvátételi lehetőségek biztosításával. Egy gyermekotthonban mindenkinek szüksége van pszichés támogatásra: áldozatnak, elkövetőnek, szemtanúnak, szakembernek egyaránt. 

Az otthonban élő gyerekek egy zárt rendszert látnak az életük során. Hogyan lehet őket integrálni 18 éves koruk után a társadalomba? Van egyfajta utánkövetés? 

Van utógondozás és utógondozói ellátás, ezt a nevelésbe vétel nagykorúsággal való megszűnésével a 18. életévét betöltött fiatal felnőttnek kell kérvényeznie. Ellátásban viszont csak akkor részesülhet, ha tanulói, hallgatói, felnőttképzési jogviszonyban áll, vagy Munkaügyi Központban regisztrált munkanélküli, vagy szociális bentlakásos intézménybe felvételét várja. Továbbá hivatalos dokumentumokkal kell igazolnia, hogy létfenntartását önállóan biztosítani nem tudja. Az én tapasztalatom sajnos itt is az, hogy az esetek többségében ha lakhatást tudnak is biztosítani az ellátás keretében, gondozást nem igazán. Ezeknek a fiataloknak, akik nagykorúságukig burokban éltek, nem segítenek abban, hogy közép- és hosszútávon tudjanak tervezni, hogy célokat tűzzenek ki maguk elé, hogy segítsék őket annak meglátásában, hogy ezeket a kitűzött apróbb és nagyobb, közeli és távoli célokat milyen lépések megtételével lehet fokozatosan elérni, hogyan gazdálkodjanak a pénzükkel, vezessenek háztartást, fizessenek számlákat. Az sem jó, ha a hivatalos ügyintézésben nem kapnak segítséget, ha kérnek, de az sem célravezető, ha elintézik helyettük, hiszen így továbbra sem tudják, hogyan kell, gyermeklétben vannak tartva. Önállóságra kell őket nevelni. És ezt természetesen nem az utógondozói ellátás alatt kellene elkezdeni, hanem már előtte. Közhelyes, de igaz: ne halat adj az éhezőnek, mert azzal csak egyszer lakik jól. (Bár első lépésként ez sem elvetendő, ahogy mondani szokás, szükséges, de nem elégséges feltétel.) Tanítsd meg halászni, és akkor egész életében meglesz a betevője. Trevor Noah dél-afrikai humorista hozzáteszi, jó lenne, ha hálót vagy horgászbotot is adnánk hozzá. No de mindez átgondolt, kidolgozott stratégiát és folyamatos kísérést, monitorozást igényelne, márpedig erről szó sincs. Tisztelet a kivételnek, mint amilyen például az SOS Gyermekfalvak. 

Valójában mi vár rájuk, ha kikerülnek a rendszerből? 

Ha egy fiatal legalább hároméves időtartamú folyamatos – gondozási helyen töltött – nevelésbe vétele a nagykorúvá válásával szűnik meg, és készpénzének, vagyonának értéke a nagykorúvá válásakor nem halad meg egy bizonyos értéket, jogosult otthonteremtési támogatásra, ez azonban ingatlanvásárláshoz természetesen nem elég. Ha véget ér az utógondozói ellátása, gyakorlatilag a semmibe lép ki a gyermekotthon kapuján. Gyakran kerülnek más ellátórendszerekbe, mint amilyen a hajléktalanellátás vagy a szenvedélybeteg-ellátás. Az is gyakori, hogy gyermeket vállalnak, viszont nem képesek önerőből gondoskodni róla, s ha szerencséjük van, bejutnak egy családok átmeneti otthonába vagy anyaotthonba. Nem ritka, hogy egykori állami gondozott gyermeke maga is állami gondozásba kerül. A szerződéses munkavállalás sem könnyű számukra, hiszen ahhoz is állandó, bejelentett lakcím szükséges, ráadásul jellemzően nincs magas iskolai végzettségük. Értelemszerűen ha nincs jövedelmük, nem tudják fenntartani magukat. Esetleg feketén végezhetnek munkát vagy másfajta módon próbálhatnak pénzhez jutni. Előfordul, hogy szembetalálják magukat az úgynevezett igazságszolgáltatással, valamilyen büntetés-végrehajtási intézettel. Gyakran nincs társadalombiztosításuk. Ha nem fizetnek egészségügyi szolgáltatási járulékot, nem részesülhetnek orvosi ellátásban. Gyakran az adóhivataltól érkező leveleket meg sem kapják, mert olyan címre érkezik, ahol ők nem élnek életvitelszerűen. Gyakran válnak emberkereskedelem, prostitúció áldozatává. És az is könnyen érthető, hogy sokuk már egyáltalán nem bízik az ellátórendszerekben, ezért kerülik azokat, saját erőből próbálnak jól-rosszul boldogulni. Így maradnak láthatatlanok a társadalom számára. 

Mik voltak azok a panaszok, amiket a leginkább hallottál a gyermekek szájából? Mit hiányoltak az otthonból? 

„Mi már meg se tanuljuk a nevedet, mert mire megjegyeznénk, úgyis elmész.” Ez volt talán az egyik leggyakoribb mondat. A másik gyakori panasz az étkeztetésre érkezett, mert egyes otthonokban nemhogy nincs megfelelő minőségű, de optimális mennyiségű étel sem. Sajnos nem kirívó eset, hogy az élelmiszerbank adományai útján érkező zöldségek, gyümölcsök, pékáruk nem jutnak el a gyerekekhez. Egyszer például nem tudtam reggelit adni egy fiatal srácnak, aki edzésre indult, mert semmilyen élelem nem volt a házban. Mit lehet ilyenkor tenni? Elvileg nem adhatunk pénzt neki, de kinek van szíve étel nélkül elengedni egy 17 éves fiút sportolni? „Mi miért csak ilyen ruhákat hordhatunk?” – ez is gyakran elhangzik. Egy gyermek felruházására évi 70 ezer forint jut, ez negyedévente 17 500 forint. Menjen be valaki egy boltba és próbáljon ebből növésben, fejlődésben lévő gyerekeknek cipőt, téli kabátot vásárolni. 

„Minek mondjam el, úgysem érdekel senkit!” – ezt is gyakran hallottam válaszként, amikor rákérdeztem valami személyes történésre vagy érzésre. A panasz pedig a gyermekvédelmi rendszerben szerzett tapasztalat, közel sem paranoid megnyilvánulás. Én mindig igyekeztem bizalmi kapcsolatot kialakítani, de előbb-utóbb én is eljöttem, akkor pedig megkaptam, hogy: „Gábor, ugye megmondtuk, hogy te is elmész?”. 

Az otthonban élő gyermekek helyzete számos megoldatlan problémával terhes. Sok tekintetben nem csak az intézményeken és az ott dolgozókon múlik a sorsuk alakulása, hiszen a szülők a lehetőségeikhez mérten sem támogatják őket, és az állami segítségnyújtás is kevesebb, mint elégséges. A szűkös anyagi keretek és a tartós érzelmi kötődések hiánya miatt az ilyen fiatalok életkörülményei nem alkalmasak arra, hogy integrálódjanak a társadalomba úgy, hogy közel egyenlő eséllyel kezdhessék el az életüket. Napjainkban politikai töltetű lett a gyermekgondozás és gyermekvédelem, holott ez igen súlyos és az egész társadalmat érintő kérdés, melyet mély odafigyeléssel együtt kellene megoldanunk.

A szerzőről: Halmai Tifani Zoé, másodéves hallgató az ELTE ÁJK-Politikatudományok szakán. Érdeklődik a szociológiai és pszichológiai iránt, minél több irányból szeretné megközelíteni azokat. Jelenleg a Perspectives Junior Reporters Program résztvevője.

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author