Divatantropológia podcast- Stílus és ellentmondások a ruhatárban

A divat, valamint az öltözködés sokrétűségét és ellentmondásait vizsgáló podcastban tervezők és szakértők osztják meg gondolataikat egymással és a hallgatókkal. Rámutatnak a divat mint nyelv, kifejezési forma fontosságára, ugyanakkor felhívják a figyelmet etikai kérdésekre és a fenntarthatóság kihívásaira is.

A Divatantropológia podcast hatodik részében tervezők, alkotók és a divatot tudományos igénnyel vizsgáló szakemberek osztják meg gondolataikat és tapasztalataikat a témában. Fabra-Füstös Fannival, a CreaBead Design ékszerek tervezőjével, két ruhatervezővel: Szabó Gabriellával, a Zagabo márka alapítójával és Gyulai Natáliával, a Nati 100% Pure Idea márka létrehozójával, továbbá két kutatóval: Keszeg Anna kultúrakutatóval (MOME) és Tamás Ildikó kulturális antropológussal (BTK Néprajztudományi Intézet) beszélgettünk. A beszélgetést Jamriskó Tamás moderálta. A podcast kihelyezett felvételének az YLKA Design Studio kreatív alkotótér adott otthont.

Meghallgatható és letölthető a Hangtárunkból:

Meghallgatható a Spotify-on:

A beszélgetés szerkesztett leiratát alább közöljük:

Jamriskó Tamás: Szerintetek mi a divat?

Szabó Gabriella: Én magamat ruha- és nem divattervezőnekmondanám, inkább ruhákkal szoktam foglalkozni. Azok jobban érdekelnek, mint úgy összességében maga a divat, mert az nekem nagyon összetett dolog. Ruhákat tervezek, és hogy ez hogy alakul utána egy emberen összhanggá, kvázi divattá, az már teljesen tőle függ.

Keszeg Anna: Az óráimon azt a meghatározást szoktam használni, hogy a divat a korszerűség hatásának az öltözet általi kiváltása. Ebben van három szó: korszerűség, hatás és öltözet. Azt gondolom, hogy a divat az – bármennyire használjuk tágabb értelemben a hétköznapokban – mégiscsak a ruhákra vonatkozik. A ruha viselésének olyan területe, ahol azt próbáljuk bebizonyítani, hogy mi a 21. században élünk. Nyilván ez egy nyugatiasabb gondolkodás a divatról, nem mindenhol gondolnak úgy a ruházkodásra, hogy annak muszáj a mához vagy a jelenhez szólnia. Én mostanában egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy azok a termékek, amiket ma a divatipar termel, pontosan elvágnak azoktól a tervezői hozzáállásoktól, amiről Gabi beszélt. És a média is divatosodik.

A média a divat.

KA: Igen. Instafilter, metaverzumban megvásárolható skin stb. Szerintem ma ebbe az irányba megyünk a divattal.

SzG: Ez emberfüggő. Mivel én nem élek ebben a világban, és a vevőim sem, valószínűleg azok találnak meg, akiket a hagyományos értelemben vett ruha jobban érdekel, és nem az Instán vagy a digitális térben élik az életet, hanem a normál hétköznapokban.

Tamás Ildikó: Máris kettéválasztottuk azt, hogy divat és öltözet. Ezzel kapcsolatban beugrott egy 19. századi vezércikk a Koszorúból, ahol Lévay József azt taglalja, hogy miért fontos az öltözet, és hogy mire szolgál azon túl, hogy van praktikum értéke. Nagyon sokat mesél az esztétikai és az identitáskifejező oldaláról is a dolognak. Igen ám, de amikor ezt kifejti egy hasábon keresztül, akkor egyszer csak megjelenik a cikkben a divat szó, és abban a pillanatban valamiféle óriási kontraszt is: a divatról már egy külső, kényszerítő, idegen dologként nyilatkozik a szerző, aminek számos káros hatása van.

Ennek megvan a maga lenyomata, szerintem most, a kortárs világban is. Sok ember, akivel beszélgettem, mondta azt, hogy a divat világa igazából nem érinti őket, az egy tőlük elég távol eső műfaj. Ez kiegészül azzal is, hogy mára minden professzionalizálódott, tehát nyilván a ruhatervezés- és készítés is szakmává vált. Régen mindenki tudta, hogyan készülnek a ruhák, ki készítette, amit hordanak, és mit üzen az róluk.  Jobban szabályozva is volt, hogy valaki a korának, társadalmi státuszának, családi hátterének megfelelően mit hordhat. Ma ezt a fajta normarendszer sokat oldódott, a ruhák, stílusok is sokfélék, eltűnt az egységes utcakép. A sokféleség pedig a divattrendek hozadéka, ami egyrészt kibővítette az önkifejezés eszköztárát, másrészt felszámolta azokat az információkat, amiket a történelem legnagyobb részében a ruha színéből, fazonjából stb. meg lehetett állapítani, mert a közösségi tudás része volt.

Fabra-Füstös Fanni: A divat nekem is nagyon távoli dolognak tűnik, mert én magam sem divatot követek, én sem divattervező vagyok. Ékszereket tervezek, az én munkásságomban elsősorban a folk és virágmintás irányzatok azok, amik érvényesülnek. A magam kis szeletét ragadom ki, ami szerintem viszonylag távol áll a divattól. Vannak irányzatok, amik tetszenek, de definiálni nem szeretném, mert a tőlem jobban hozzáértők megtették. Ékszertervezői szemmel azt tudom mintául venni magamnak, amit a ruhaipar vagy a ruhákat tervező alkotók képviselnek. Nekem ezek a lenyomatok azok, amik inspirációt adnak.

Gyulai Natália: Én is ruhatervező, öltözéktervező, textilművész vagyok, amit magyarul inkább divattervezőnek mondunk. A magyar nyelvben szerintem ez egy nagyon szerencsétlen szó, de hát ez az, ami közérthető. Ezért mondjuk általában egy interjúban azt, hogy „divattervező vagyok”, mert akkor nincs félreértés. Nekem az a lényeg, hogy olyan ruhák szülessenek nálam, hogy a mostani világba teljesen jól belehelyezkedjenek. Abszolút befogadható legyen egy olyan közegnek is, amelyik mondjuk nem mozog a divat világában vagy nem divatérzékeny, sőt ki van arra hegyezve, hogy valaki egy kicsit más, mint a többiek. A legnagyobb kihívás persze az, hogy az emberi testre a legösszetettebb, legorganikusabb formát alkossuk meg, olyan ruhadarabokat, amik más kollekciókkal variálhatóak, még ha azok nyugisabbak, basicebbek is. Legyen mindegyiknek helye és ideje, ezt elérni nem könnyű feladat.

Mit gondoltok arról, mennyire lehet az öltözködés egyfajta kifejező nyelv? Marshall McLuhan mondta azt, hogy a médium maga az üzenet. Az öltözködés is lehet-e maga az üzenet?

SzG: Ez egy igenis nagyon fontos nyelv. Az, hogy ki hogy beszéli vagy akar beszélni, az már más kérdés. Azt gondolom, hogy ez a nyelv egy picit még mindig degradálva van. Ha valakit nagyon érdekel a divat, akkor azt úgy ítéli meg a társadalom, hogy „jaj, biztos nagyon felületes”.

TI: Szerintem most is nyelv az öltözködés, csak a régen egységesebb kódrendszer sokkal heterogénebbé vált. Mára a lokalitás, a bizonyos közösségekhez vagy szakmai csoportokhoz való tartozás helyett az öltözet inkább az individuumot próbálja kommunikálni. Most talán azt is mondhatjuk, hogy az egyéniség, az individuum a divat. Ebben egyébként jól megfogalmazódik a divatnak az ellentmondásossága is, mert valahol azzal a céllal születik meg, hogy minél több ember kövesse, tehát hoz valami újat, az emberek ezt elkezdik trendként magukévá tenni. Viszont, ha már mindenki azt hordja, ami éppen divatos, akkor az már nem is lesz annyira divat, rögtön elő kell rukkolni valami újjal.

KA: Izgalmas, hogy felhoztad a divat ellentmondásosságának a szempontját. Nagyon sok divatmeghatározás emeli ki, hogy gyakorlatilag összebékíthetetlen ellentétek vannak együtt a divatban. A divat által az ember egyszerre akar beilleszkedni és kitűnni. Az én egyéniségem a lényeg, de az csak olyan mértékben, hogy azért a csoport még ismerje el, és hogy ne menjek túl a határokon.

Egyfajta komfortos individualizmus?

KA: Pontosan. Visszatérve a divatra mint nyelvre: amikor Roland Barthes-nak megjelenik a ’60-as években a Divat mint rendszer című könyve, akkor utána lezajlik egy nagy vita arról, hogy igaza van-e vajon bárkinek, hogy nyelv-e a divat? Voltak olyan tudósok, akik azt mondták, hogy ezt nagy hülyeség állítani, mert minden nyelvhez kell egy minimum megegyezés arról, hogy minek mi a jelentése. És a divatnál ez a minimum megegyezés nemigen létezik. Gondoljunk bele például, hogy most nagyon divatosak a cargonadrágok. Most annak mi a jelentése? Én például MOME-s tanárként szoktam ilyenben járni. Nyilván nem azért hordom, mert az amerikai rapkultúrának azt a rétegét fogyasztom, amiben ez a stílus elterjedt, hanem azért, mert az antidivatnak valamilyen hagyományát szimpatikusabbnak éreztem a saját öndefinícióm szempontjából. És akkor ott hol van az a kicsi megegyezés, hogy mit jelent a cargonadrág? Erre szerintem nem tudna senki válaszolni, legfeljebb külön-külön eseti válaszokat lehet adni.

Az alkotókhoz fordulok. Nektek mennyire célotok, hogy a saját alkotásaitok, tervezéseitek valamilyenfajta üzenetet, hangulatot közvetítsenek?

GyN: Nálam nem feltétlenül. Általában a kollekcióimnál van egy téma, vagy anyagra tervezek, valamint feldolgozok. Utána a végfelhasználó – aki hordja – feladata az, hogy adjon ennek egy kis jelentéstöbbletet. Azt, hogy az én fejemben mi van, nem fogja megtudni. Amit a kollégák az előbb elmondtak: az egyéniség, az individuum kifejezése, annak az embernek a célja, aki viseli a ruhát. Hogy ő hogy kombinálja össze más cikkekkel, az már tőlem független.

Érzek magamban – de szerintem az összes divattervezőt ide lehetne sorolni a világon – egyfajta menekülést a divat elől. Mindenki ki akar tűnni tervezőként, szeretne más lenni, mint a többiek, csak nem biztos, hogy meg tudja lépni. És ott van még az unalmas, megszokott kliséktől való páni félelem, hogy „nehogy már az én munkám olyan legyen, mint előtte a többieké”. Én speciel kínosan ügyelek arra, nehogy valami hasonlót tervezzek, nehogy véletlenül ugyanolyan anyagot használjak. Az öltözködési etikett, amiről itt előttem Gabi szólt, az ma már igazából valahogy nem értelmét vagy lényegét vesztette, inkább úgy mondanám, hogy egyre kevésbé tartják be. Tudjuk, hogy hogyan kell színházba, Operába, állásinterjúra, munkahelyre vagy egy rohangálós napra felöltözni.

Akkor ezeket be is tartjuk?

GyN: Inkább nem. Figyelgetem az utcaképet, nem mindig tudatosan, de azért látom, hogy minden annyira felhígult, hogy egy totális káosz most az öltözködési kultúra. Bárki bármit bármivel felvehet és fel is vesz.

FF: Én olyan ékszereket készítek, amik az én személyiségemet tükrözik. Ahogy említettem, ez a folkos-virágos irány alapvetően az, amit én képviselek, és ehhez szigorúan ragaszkodom. Régebben, amikor még hobbiból csináltam ezt az egészet, bárki bármit kért, akkor nyilván ugrottam és megterveztem, de most már csak saját mintát, csak a saját stílusomban vagy az elképzelésem szerint készítek. Azt gondolom, hogy a folkos iránnyal az emberek ki tudják fejezni magukat. Már ha tetszik nekik ez az irány.

Hallgatóimat kérdeztem arról, hogyan öltözködnek. Valaki azt mondta, hogy a nagyszülei ruháit hordja, mert egyszerre jól érzi magát benne, és közben annak van valami története is. Más azt mondta, hogy ő hirtelen vásárol a boltban, megtetszik neki valami, mert tök jól állna, és akkor hordja fél évig. Ti honnan öltözködtök? Mi alapján döntitek el, hogy mit vesztek fel, illetve mik a főbb szempontok, amikor magatoknak, illetve másoknak terveztek?

SzG: Ez nagyon változó. Velem változik. Teljesen mást tervezek most, mint mondjuk 5-6 éve. Ahogy változik a személyiségem, úgy a formavilágom is. Mindig formákból indulok ki, beugrik valami, és akkor azt viszem végig. Attól is függ egyébként, hogy milyen hangulatom van, és éppen mit akarok felvenni. Az egész márkám onnan indult tizenhárom éve, hogy én mit akarok felvenni. Nekem semmilyen más ruhám nincs, csak saját tervezésű.

KA: Engem az antidivat nagyon foglalkoztat, tehát a divatnak az a ’80-as években kialakult irányzata, ami valami olyasmit mond, hogy a divatrendszert tagadni kell, olyan ruhákat kell hordani, amik teljesen szembemennek mindazzal, ami divatos. Az elmúlt időben lett még egy nagyon fontos alapelve az öltözködésemnek: tervezői ruhát csak olyantól hordok, aki nálam írta a szakdolgozatát. Jó kis alapelv, mert egy picit bele tudok abba mászni, hogy milyen legyen majd a ruha. Persze áttételesen. Nem megtervezem magamnak azt, ami tetszene, hanem egyfajta pedagógiai együttalkotás során olyasmi jön ki végeredményben, amit szívesen viselnék.

TI: Én elsősorban magyar tervezők dolgait viselem. Van ebben egyfajta küldetéstudat és szerelem is, hiszen most már bő négy éve dolgozom és kutatok divattervezőkkel. Azt gondolom, hogy az ismeretterjesztés éppen ezért a feladatom is ebben az ügyben, mert nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen vásárlási lehetőségeik vannak, ha tartós, az igényeiknek leginkább megfelelő és elérhető árú ruhát keresnek. Egyébként egy olyan családból származom, ahol mind a két nagyszülőnél volt varrógép, és anyukám is tudott varrni, általa készített ruháim is vannak.

FF: Azt hiszem, nálam a motívum- és a színvilág az, ami alapján mind tervezek, mind választok és öltözöm. Mint már említettem, számomra ezt a virágos formák és a folkos irány jelenti.  

GyN: Nálam eléggé vegyes. Általában mindig van rajtam valami, ami különleges, vagy nagyon extra, vagy színes, vagy fura. Sok vintage dolgom van, imádom a régi dolgokat. Hordok igazi szőrmét, méghozzá vintage kabátokat, tehát 20-30-40 éves darabokat. Ha nincs otthon húsz, akkor egy se. Imádom a telet. Azt várom, hogy mikor lesz minél hidegebb, és akkor végig lehet menni a repertoáron. Elég korán észrevettem azt, hogy bizonyos klienseket zavar vagy elirányítja a figyelmét az, ha túlságosan leugrom a vászonról. Amikor ruhapróba van, akkor nem szabad, hogy rajtam legyen a fókusz. Ha dolgozom, az üzletben vagyok, akkor egyszerűen öltözöm. Mondjuk lehet, hogy van rajtam egy-egy durvább szín, vagy kiegészítő, vagy cipő, vagy akármi, hogy azért ne tagadjam meg önmagam, de arra figyelek, hogy ne zavarjam meg a klienst. Hölgyeknél nagyon sok olyan belső eredetű probléma lehet, amit ezzel picit jobban gerjeszthetünk. Én szeretnék nekik inkább egy olyan közeget biztosítani, ahol mentálisan meg lelkileg is jól érzik magukat.

Jó, hogy mondod a szőrméket. Nekem is van olyan kabátom, ami halott állatból készült. Etikai, morális oldalról, a fenntarthatóság szempontjából mit gondoltok a divatról, ruhakészítésről, tervezésről, anyagokról, anyaghasználatról?

KA: A rövid válaszom az, hogy ennél rosszabbat kevés dologról gondolok a világon. A divatipar, ahogy most működik, a legrosszabb dolgokat csinálja. És itt most pont nem a divattervezőkre utalok, hanem arra a közel hárommilliárd dolláros iparra, ahol már nem lehet kreatív tervezésről beszélni. Arról van szó, hogy kell hozni a profitot, és aki ezt nem tudja, azt egyszerűen megöli ez az iparág. Máshol is nagy probléma a társadalmi kizsákmányolás, de a divatipart szuperül jellemzi. Látjuk azt a pár tervezőt, aki a MET-gálán felöltözteti az embereket, és közben nem látjuk azokat, akik megcsinálják ezeket a ruhadarabokat, és még millió ilyen probléma van, ami a divatiparral kapcsolatban fölvethető.

SzG: Egyetértek Annával abban, hogy az egész egy nagyon terebélyes dolog, és nem tudom, hogy fel lehet-e oldani, mert emögött hatalmas üzlet áll. Amit én meg tudok tenni a magam részéről, hogy nem csinálok méretsorokat. Egyet se. Az emberek viselkedését és hozzáállását kéne szerintem megváltoztatni, de ezt megint csak piciben tudja mindenki a saját kis közegében.

TI: Tény, hogy van most néhány olyan globális folyamat, ami újra fókuszba hozza a divatipart. Mert azért valljuk be, hogy sokáig nem figyeltünk föl arra, mennyire környezetszennyező, vagy hogy milyen kizsákmányoló módon történik a termékek előállítása. Májusban volt a Rana Plaza összeomlásának tizenharmadik évfordulója. Ez egy olyan épület volt, ahol a munkakörülmények – enyhén szólva – nem voltak emberiek, aminek végül egy komoly tragédia lett a következménye. Aztán tudunk a világméretű környezetszennyezésről és az éghajlatváltozásról. Ezek megint csak fókuszba állították a divatot, merthogy óriási szennyező faktorként van jelen, és olyan számok derülnek ki, amire tényleg mindenki rácsodálkozik.

Mindemellett ez kétoldalú dolog, mert nemcsak az az oldal létezik, amelyik előállítja és ránk nyomja ezt a hatalmas mennyiségű ruhát, hanem van egy fogyasztói oldal is, amelyiknél nagyon fontos lenne az edukáció. Persze jó lenne, hogyha csak olyan dolgokhoz férnénk hozzá, amik úgy lettek legyártva, hogy tartósak, és nem fél évre vagy pár hónapra tervezték őket, tehát először is meg kell tudni találni azokat a helyeket, ahol a dolgok így működnek. Rengeteg olyan passzus, jelmondat van a neten és a médiában is, hogy „légy tudatos vásárló”. Csak éppen nem nagyon mondják meg az embereknek, hogy ezt hogyan tegyék. Hogyha meg is mondják, az mindig ugyanazon a felszínes szinten mozog, és nincsen semmi komolyabb mögé tekintés vagy konkrétabb felvázolása a lehetőségeknek. Például: itt vannak ezek a magyar tervezők, ha náluk vásárolsz, akkor gyakorlatilag tényleg olyan termékekhez jutsz, amik akár egy életen keresztül kiszolgálnak. A divathoz egy másfajta hozzáállást diktál, hogy a régebbi dolgaimat is elő tudjam venni és kreatívan felhasználni, hogy az megállja a helyét a mindig kortárs divatfelfogásban is. Ezt lehetne például az iskolában is tanulni és tanítani, hogy hogyan lehet valaki kreatív a hétköznapokban – nem divattervezőként, nem ruhatervezőként, hanem felhasználóként, saját maga számára újra- vagy továbbgondolva azokat, amiket a dizájnerek megalkottak neki.

FF: Az egyik fő probléma, hogy az emberek nem nagyon értik, mi kerül annyiba, mondjuk, egy kézműves ékszeren. A fejekben kéne kicsit rendet tenni, hogy mekkora munka a tervezés, gyártás, a háttérmunkák. Én nagyon örülök neki, hogy a gyöngyös dolgok, amiket használok, mind cseh vagy japán manufaktúrákban készülnek. Egyébként arra törekszem, hogy minél több dolgot újrahasználjak abból, amit én készítek. Például van, hogy a cérnát újra felhasználom, vagy ami hulladéktermelő itt nálam, azt kreatív módon beépítem a készítésbe. Azt gondolom, hogy ezért alapvetően mint kiegészítő tervezőnek pici a lábnyomom, de így is igyekszem, hogy még ennél is kisebb legyen.

Lehet, hogy a ruhagyártásban a társadalom hozzá lett szoktatva a könnyű ruhabeszerzéshez a fast fashionnel?

KA: Pontosan. Az szerintem soha nem normális, hogy egy blúz olcsóbb legyen, mint egy szendvics, nem? És abban a korszakban élünk, amikor egy blúz kevesebbe kerül, mint egy szendvics.

SzG: Csak egy apróság. Én nagyon sokat tanultam az első munkahelyemen. Egy kollégám mindig mondta, hogy a barátai úgy jöttek oda hozzá, hogy „fú, figyelj, csináld már meg, légyszi, neked két perc”, és egyszer mondta erre, hogy „oké, megcsinálom, gyere ülj le”. Valami nadrágfelhajtás volt vagy ilyesmi. És amikor az egyik barátja végigülte vele a munkát, akkor értette meg, mint jelent ez. Azt mondta: „Jó, figyelj, ne haragudj, többet nem kérlek meg ilyenre, hogy szívességből csináld meg”. Nézd végig, hogy mi a folyamat!

FF: Szerintem pontosan ez hiányzik egyébként. Ezért nagyon jók Budapesten a showroomok, főleg, ahol van egy kicsi műhely is. Akkor van egy kis betekintési lehetőség. Onnantól kezdve máris megvilágosodik az ember, hogy mennyi munka van mögötte.

GyN: Legszennyezőbb ipar a divatipar. Iszonyatos mennyiség van a világban ruhákból mindenütt, tehát ez őrületes szélmalomharc, amit mi meg a hozzánk hasonlók próbálnak itt vívni, mert kétségeim vannak ezzel kapcsolatban, hogy mi lesz a végeredmény. De mondjuk az alulról szerveződés azért fontos. Én azt látom, hogy a tizenhat-tizenhét-tizennyolc évesek tudatosan turkálóba járnak, csereberélnek, sajátot készítenek, javíttatnak stb. Ez pici dolognak tűnik, de azért számít. Mi sem gyártunk méretsort. Ennek az egyik fő oka, hogy egyedi, finom kollekciót gyártunk. A másik kettő az idő és a pénz. A mi feladatunk igazából visszahozni az öltözködési értéket meg a ruhák értékeit. Az én vásárlóim ezerszer meggondolják majd, hogy azt a ruhát, amit megvesznek, később ki fogják-e dobni. Jönnek a kuncsaftok, és akkor kérdezem, hogy „Jézusom, ez még megvan? Nem jött még szét?” Ilyenkor meg vagyok lepve, de ez egyben szuper érzés nekem meg a vevőnek is. Ha egyszer rákap erre az ember, akkor hátha megfertőződik. És igen, rendkívül nehéz ellenállni a sok fast fashionnek. Azt azért mindenki bevallhatja, hogy belecsúszik ilyen vásárlásokba. Ilyen világban élünk, egész egyszerűen megkerülhetetlen.

Egy jó zenekaros póló az egyik diszkontáruházban.

GyN: Igen. Mi is nagyon sokat rendelünk külföldről. Kínából egyáltalán nem, de ez mondjuk semmit nem jelent, mert lehet, hogy amit én Franciaországból rendelek, azt Kínában gyártották. És a szőrme vagy nem szőrme kérdéshez: mi is évtizedek óta műszőrmét használunk, mostanában leginkább egy japánban készült tűzálló műszőrmét. Nálam a műszőrme-fölhasználás mint kreátornak fontos. Én abból tudok jól dolgozni. Ez onnan indult még nagyon régen, hogy amikor egyetemre jártam, szerettem volna igazi szőrmével foglalkozni. Szűcsmesterséget akartam tanulni, de sajnos ez már akkor kihaló szakma volt itthon. Aztán a finnországi tanulmányaim során sikerült végül ezzel foglalkoznom. Egész Skandináviában mindenütt dübörög a szőrmeipar. A legfantasztikusabb igazi szőrmekabátokban vonul mindenki, műszőrme nuku. Esetleg ezek a szuper pehelykabátok vannak még, azon túl csak és kizárólag az igazi szőr. Amikor nekem kellett igazi szőrrel dolgoznom, akkor az ég egy adta világon semmiféle problémám nem volt vele, de nekem teljesen más a mentalitásom, meg más zubog a fejemben, amikor meglátok egy ilyen matériát. Hangsúlyoznám, hogy ez egy természetes, lebomló anyag, sokkal inkább fenntartható, mint a műszál például. Az állatvédők próbálják eltussolgatni. De a szőrmének még ma is nagy kultusza van.

Milyen szerepet játszik itt a média, a nyilvánosság? Valóban annyira hat a média az öltözködésünkre, mint gondolhatnánk itt, kelet-nyugaton?

SzG: Megint csak magamból tudok kiindulni: pont nem érdekel, hogy ki mit vesz fel. Nem nézek tévét, nem követem, hogy melyik celeb épp hogyan öltözködik. Ugyanakkor van egy nagy átlag, akik pontosan emiatt vásárolnak ruhát. Márkák épülnek arra, hogy milyen hírességekre adják rá a ruháikat. Ezt szerintem kizárni sose lehet majd, mert ez az azonosulás, hogy „annyira olyan akarok lenni, mint ő ott, a szépen megcsinált arcával, hajával”, biztos mindig meglesz.

KA: Ez a hatás elég jól mérhető és mindig az is volt. Én 2008-ban kezdtem el tanítani Kolozsváron, és akkor még a divatszociológiában bevett képlet volt, hogy olyan tízéves lemaradásban vagyunk ahhoz képest, hogy mondjuk mi van a globális öltözködési kultúrában. Nem sokkal később jött a social media. És amikor öt-hat év alatt az első divatos kurzusomat bejárattam, akkor volt az, hogy amit tanítottam, az volt a diákokon az osztályban. Ennek nagyon örültem, mert végre nem kellett a példákat külföldről hozni. Arra például nagyon emlékszem, hogy mindig felhoztam az órán egy tokiói street fashion bloggert, akin rendre rózsaszín zokni volt egy öltönnyel összekombinálva. Mikor elkezdtem tanítani 2008-ban, akkor még az volt, hogy „Úristen, egy férfin rózsaszín zokni?! Ne is lássam, borzalmas! A pasik nehogy idáig süllyedjenek!” Azután eltelt mintegy hat év, és megnéztük, hogy „hú, de menő, ő is csinálja, és semmi baj nincs vele”.

Most meg a színes gyerekzoknik vannak az utcán.

KA: Igen. Teljesen normalizálódott az, hogy ugyanaz a típusú divatkultúra határozza meg a kolozsvári diákjaimat, mint most a MOME-seket vagy más egyetemekét. Nem kell hozzá tévézni, egyfolytában ömlik át rajtunk a médiahatás, nem veszed észre, hogy benne vagy rajta kívül vagy.

TI: Nagyon hibrid világban élünk, nem lehet már elválasztani a mindennapjainkban azt, hogy mit tesz hozzánk a média és mit az offline hétköznapi tapasztalatok, merthogy ezek oda-vissza hatnak egymásra. Vannak szerintem ilyen elvárás jellegű megnyilvánulások a médiában. Ezek közül több el is hangzott, mint például a fenntarthatóság, környezettudatosság, tudatos vásárlás, amik mögött sokszor úgy érzem nincs is őszinteség, csak manapság már nem is vesznek komolyan valakit, ha nem tűzi ki ezt a globális elvárást a cégérére. Bármennyire is nagy hatalom a média és a minket érő napi információmennyiség, azért az életünkben mégiscsak az lesz az elsődlegesen fontos, amihez van személyes viszonyulásunk. Konkrétan az, hogy egy ruhának van története, ismerem a hátterét, van hozzá kapcsolódó személyes élményem, ráadásul még tudom azt is, hogy időtálló, jó minőségű. Ezeket az értékeket nehéz felülírnia a médiának, hogyha az embernek vannak már ilyen saját tapasztalatai. Márpedig az is egy kortalan, illetve minden korszakot átívelő jelenség, hogy az emlékeink, élményeink tárgyakhoz tapadnak, nem véletlenül használunk annyi szimbólumot.

FF: Én megpróbálnám a pozitív oldalát kihasználni a dolognak. Tulajdonképpen mi is így tudunk hírt adni magunkról, így terjedünk. A média hatalma és ereje nélkül képtelenség lenne olyan szinten ismertté válni egy ennyire kis vállalkozó vagy ennyire kicsi márkának az esetén, mint például az enyém. Én többet veszek ki belőle a márka terjesztésének az érdekében, mint amennyi negatív hatása van. Valójában én is látom, ahogy terjednek a bizsuk és társaik meg a Shein stb., de a magam részéről ignorálom, mert nem tartoznak az érdeklődési körömbe.

Sokat beszéltünk a fenntarthatóságról. Bizonyára sokan ismerik azt a frázist, hogyha valaki azt gondolja egy véges világban, hogy a fejlődés folyamatos és folyton növelhető, akkor az bolond vagy közgazdász. Mostanában terjed az a vélemény, hogy egyfajta körkörös gazdaságra kellene átállni. Dolgokat nem megvásárolni, hanem inkább bérelni. Mit gondoltok? Lehetséges lesz a következő 5-10 évben ilyen jellegű ruhabérlés vagy jelentős újrahasznosítás?

SzG: Szerintem ez mindig meg fog oszlani. Igen, van az a réteg, amelyik használtat vesz. Nem hiszem, hogy öt éven belül ebben hatalmas változás lenne. Az emberekben kéne nagyon nagy változást elérni, abban meg elég szkeptikus vagyok.

KA: Nekem az feltűnő, hogy a divattervezőket mennyire erre képzi – szerintem – az összes neves divatiskola, ami létezik a világon, hogy akkor a de-growthban, a nem növekedésben hinni. Ehhez képest most hogy tudunk hatni arra, hogy az Inditex mennyi ruhát forgalmaz? Ez öt éven belül nem fog megváltozni. Most mind emlegettük a Z generáció tagjait, hogy ők már mennyire tudatosak, de közben azt is szokták róluk írni, hogy még mindig ők azok, akik az összes generációhoz képest a legtöbbet vásárolnak. Fontos, hogy beszéljünk a fenntarthatóságról, de közben olyasmikről nem esik szó, mint a pánikvásárlás meg a mentális problémákra a vásárlással való reagálás, amik itthon elég erősek. Azt hiszem, egy kicsit pesszimista vagyok.

Én Y generációs vagyok, én is szoktam néha impulzusvásárolni, csak hogy a Z generációsokról kicsit levegyük a keresztvizet.

TI: Én először is különválasztanám azt, hogy milyen típusú ruhákról van szó. Mert egy menyasszonyi ruhát mindig is teljesen természetes volt bérelni, de a hétköznap használt ruhák más kategória. És olyan tárgyról beszélünk, ami mégiscsak a testünkkel érintkezik, nagyon személyes. Nem tudom elképzelni, hogy az ember jól érezné magát csak kölcsönzött ruhákban. Ezek már kicsit pszichológiai kérdések is. Ott van például a birtoklás. Az ember még mindig is szereti magát körülvenni olyan tárgyakkal, amik fölött ő rendelkezik, amihez emlékei is kötődnek és így tovább.

FF: Teljesen egyetértek. Egyébként pont az elmúlt évben gondolkodtam rajta, hogy bevezetem az ékszerbérlést, de szinte kizártnak tartom, hogy mondjuk egy hétköznapi viseletet ugyanígy bérbe adjon bárki. A menyasszonynál, az alkalminál ez egy működő dolog, ebben látom a potenciált, de egyébként nem.

GyN: A bérlés mint olyan nem volna rossz ötlet, de nekem is nagyon idegen. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy a való életben hogyan valósulna meg. Esetleg tényleg nagyon alkalmi, nagyon különleges ruháknál lehetne. De – mondjuk – hogyha a divattervezői szempontokat nézem, akkor erre valakinek rá kell állnia. Biztos, hogy én nem adnék ki bérbe olyan ruhát, amit utána visszakapok úgy a kollekciómba, hogy azt a rendes, új darabokhoz kéne beillesztenem. Akkor lenne inkább egy bérlős kollekció. De ez megint egy újabb gyártást, egy újabb befektetést stb. igényelne. Kérdés, hogy erre volna-e igény Magyarországon. Hát vajmi kis lehetőséget látok erre.

About Post Author