Ahol a háború nem akar véget érni – 4.rész

2022. februárjában Oroszország hadat üzent Ukrajnának, ezzel egy majdnem tíz éve húzódó konfliktus szinte teljes Ukrajna területét érintő katonai műveletté vált. Bár Kijev megtartotta állását, Ukrajna számos területét elfoglalták, és még ma, két évvel később is aktív harcok és bombázások zajlanak. Hatalmas tömegek hagyták el otthonaikat és az országot menedéket keresve, vagy egy jobb élet reményében. A menekültáradat első hullámai főként a környező országokat érintették, köztük Magyarországot is. Az idő múlásával azonban egyre kevesebben hagyták el hazájukat, jóllehet a helyzet csak bizonyos területeken enyhült. Ukrajnában távolról sem normális az élet mind a mai napig.

Ez az írás egy magyar lány szubjektív élményeit mutatja be az Ukrajnában töltött elmúlt két évéről. A szerző 2022-ben több, mint fél évet töltött Kárpátalján, hogy megértse ennek a régiónak a helyzetét a háborúban, majd Kijevbe utazva dokumentálta a háború mindennapjait és az idő múlásának szerepét abban, hogy  a háború miként válik az új normává és a legtermészetesebb hétköznapi rutinná. A történetek valósak, a neveket azonban megváltoztattuk. Cikksorozatunkban fokozatosan egyre közelebb megyünk a háborúhoz, mindvégig a külső szemlélő és a belső lírai én dialógusával vezetve. A helyszínen készült fotók nemcsak illusztrációk, strukturálják is egyben a kétféle leírásban is megelevenedő terepet, amelyen haladva az események tényszerű, rövid prózai leírásai, és a belső, mély átélés hangjai váltakoznak.

Döntések ideje

A háború mint abszurd állapot, miben más, mint a normális hétköznapok? És miben hasonló mégis? Milyen állapotokat idéz elő, és mi az, amit nem változtat meg, mi az, ami normális és megmarad? Vajon mi a normális és mi számít abszurd hozzáállásnak egy ilyen képtelen helyzetben? Mi az egészséges reakció, van-e normális/egészséges hozzáállás egy háborúhoz? Jó-e, ha minél inkább úgy éled az életedet, mintha minden rendben lenne, vagy az a kevésbé bizarr, ha nem várt módon kezdesz reagálni? Milyen döntések születnek ilyenkor? Miért van, hogy valakinek ezt át kell élnie, másoknak pedig soha nem kell ilyen kérdésekkel szembesülniük? Miért harcolnak egyesek, mások pedig miért nem?  Milyen kérdések forognak körbe-körbe az elmében és hogyan lehet ezt túlélni mentálisan? Miért életbevágóan fontos a humor? Extrém körülmények között kirajzolódnak az emberi alkalmazkodóképesség kitolt határai. 

Eljött a búcsú ideje, mindenki kitervelt valamit, hogy merre tovább. Azok, akik nem akarták, vagy nem tudták a háború kitörése óta eltelt időben elhagyni az országot 2 lehetőséget választottak: a térség nagyobb városaiban igyekeztek hosszútávú lakhatást és megélhetést találni, vagy hazaindultak a háborúhoz közelebbi, olykor konfliktus alatt álló otthonaikba. Ezek a  döntések nem voltak egyszerűek. Néhány család csak most búcsúzott egymástól – addig igyekeztek húzni az elválást, ameddig csak lehetett. A gyerekek fele visszament belső területekre, mások Európa mellett döntöttek a család ifjabb tagjai érdekében. Kárpátalja kezdett kevésbé zsúfolt lenni. Ez két éve volt, azóta egyszer sem fordult elő nagyobb áradat. A katonai behívó továbbra is napi kérdés tárgya volt. De valahogy úgy tűnt, nyárra a frontvonalak kicsit stabilabbá váltak és sokan úgy érezték Kijevben, Odesszában és más nagyobb városokban is egészen élhető a helyzet, vonzáskörzetükben pedig valószínűleg még nyugodtabb.

Tudták, mit vállalnak, nem lesz több lehetőség lejönni a nyugalmi zónába, úgyhogy ha visszatérnek otthonaikba, hozzá kell szokni a dolgokhoz hosszú távon és bírni idegekkel a kiszámíthatatlant. Mi a háború pszichológiája? Az, hogy normálissá válik a nonszensz? Az ember megkeményedik, esetleg kiég? Vagy megerősödik és ennél már csak könnyebb jöhet? Tagadni, vagy a valóság talaján élni? Azt figyeltem meg, hogy az emberek valahogy nem mennek le nagyon mélyre, nem ilyenkor fejtik meg az élet értelmét. Ritkán engedik meg maguknak azt a luxust, hogy filozofáljanak.

Artom Odesszába készült, Larissa már az EU-ban volt, Dima is pakolt, ő Kijevbe akart visszamenni, Jura viszont maradt. Úgy döntött kislánya és felesége inkább egy kárpátaljai kisfalu elszigetelt biztonságában éljenek, mint Kharkivban, szülei azonban visszaindultak. Csodáltam kinek-kinek a bátorságát. Értitek, ők nem katonák, még csak sorkatonaságban sem vettek részt. Egyszerű emberek: zenészek, szerelők, építészek, villamosmérnökök, ügyvédek. Azt képzelhetjük, hogy ez valahogy úgy megy, hogy bennük több bátorság van. Pedig nincs. Mégsem borultak ki, csendben készülődtek.

Mindenki pakolt és készült lelkileg is. Nagyon meghatóak voltak ezek a napok, az az őszinte köszönet, amit a falvakban, kistérségekben,  kisvárosokban kaptak a helyiek, a korábbi hónapok önzetlen segítségéért – szívszorító volt – sokszor láttam, hogy a menekültek nem tudják kifejezni, sem szóban, sem gesztusokban, amit itt kaptak. Egy pár hónapon át megértette egymást két nemzet, akik elvileg nem álltak jó barátságban. Persze semmi sem tündérmese, főleg nem a háborúk. Voltak természetesen problémák mindenhol, mindennel, mégis ahol én megfordultam ezekben az időkben, leginkább pozitív fejlődést tapasztaltam.

Artom apja már várta Odesszában a fiát, a barátnője is úgy döntött, hogy vele tart. Ő korábban visszajött nyugatról, hogy inkább a fiával legyen. Ők egy helyi családnál laktak hónapokig, mintha testvérek lettek volna. 

Jura és a kiscsalád egy kis kétszintes házba költözött, ami üres volt. Kifestették, kertészkedni kezdtek, berendezkedtek egy meditatívabb falusi életre.

Dima elköszönt a helyi varrodától, azt mondta, csak egy hétre megy fel Kijevbe, hogy meglássa mi történt a házával, a cuccaikkal, milyen a helyzet, mennyire élhető, de utána visszatérne. Ez persze nem így működik, Dima sosem tért vissza. Főnöke pusztán formalitásból két hét múlva telefonon kirúgta. Láttam rajta, hogy izgul a hosszú és kiszámíthatatlan út miatt, de nem mondta. Akkor lett volna az első utam Kijevbe, de nem álltam még készen, hogy vele menjek. Ez az én harcom volt.

A visszautakkal az volt az elsődleges probléma, hogy a behívókat továbbra sem akarta senki megkapni. De erre nem volt garancia, mindenki remélte a legjobbakat. Aki kocsival ment, annak blockposztokkal kellett szembenéznie, ahol igazoltathatják, és nagy eséllyel a behívót is kiírhattak neki. Ezeket a Kijev felé vezető 800 kilométeres úton nem lehet elkerülni. Benzinhiánnyal is meg kellett küzdeni az úton még olykor, Dima kannákkal indult el. Aki vonattal ment, annak sem volt gyomorgörcs mentes útja, a poveszkások előszeretettel vadásznak a vonatokon és állomásokon, pályaudvarokon. Az elmúlt hónapokban mindent körbejártak ezek az emberek, hogy valamiféle papírhoz jussanak, ami felmentést adhat a besorozás alól, majd azzal indulhassanak vissza. Szinte senkinek sem sikerült. Sem legálisan, sem illegális úton.

Állandóan mindenkit – helyit, menekültet – arról kérdeztem, hogy „mi lesz, ha megkapod a behívót, mész, maradsz, bujkálsz…?” Dima mindig azt mondta, ő nem akar meghalni a fronton  (valószínűleg ez történne), de kifejezetten bujkálni sem akar a saját hazájában. Juran úrrá lett a félelem – elkezdett bezárkózni, idővel már csak a felesége járt a boltba, ő néha a hátsó kertbe kimerészkedett. Artom sem kifejezetten oroszlán lelkű, de bátran indult neki Odesszának és a kikötőben rá váró munkájának. A helyiek azt mondták, hogy ők nem harcolnak, itt nincs háború, és a családjaikat nem hagyhatják hátra, Ha odáig terjedne a háború, majd fegyvert ragadnak. Többen elmerengve mesélték, hogy anno a katonaság végén milyen bölcs dolog is volt semmiféle kitüntetést sem elfogadni, mert azokat előbb viszik.

Eljött a nagy nap, kiürültek az ideiglenes menekültszállások és az ebédlő. Nyár lett. A háború érezhetően egy új szakaszába lépett. Az élet, amennyire lehetett, visszatért a normális kerékvágásba, a háború állapota megszokottá kezdett válni. Elkezdődött az a stádium, amikor az emberek már nem feltétlenül azt fejtegették, hogy mikor lesz vége. Igyekeztek a munkára koncentrálni, és amennyire lehetett a nyár örömeit megélni. Első pillantásra úgy tűnt, hogy jó döntés volt Kijev is, Odessza is és a többi is, ahol nem húzódott frontvonal. A kijevi tó várta a fürdőzőket, akárcsak a délvidék bizonyos részei. Megnyugodtak, még az időszakos bombázást is megszokták. Az első mindenkinek sokkoló, de a második, harmadik már nem olyan.

Ekkor éreztem, hogy idővel akármi „normálissá” tud válni. És ha alapálapottá válik valami, akkor az már nem lesz extrém, annál már csak valami nagyobb dolog ütheti meg a szélsőséges szintet,

…ami hamarosan meg is történt.

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author