Ahol a háború nem akar véget érni – 2.rész

Emlékek Ukrajnából

2022. februárjában Oroszország hadat üzent Ukrajnának, ezzel egy majdnem tíz éve húzódó konfliktus szinte teljes Ukrajna területét érintő katonai műveletté vált. Bár Kijev megtartotta állását, Ukrajna számos területét elfoglalták, és még ma, két évvel később is aktív harcok és bombázások zajlanak.

Hatalmas tömegek hagyták el otthonaikat és az országot menedéket keresve, vagy egy jobb élet reményében. A menekültáradat első hullámai főként a környező országokat érintették, köztük Magyarországot is. Az idő múlásával azonban egyre kevesebben hagyták el hazájukat, jóllehet a helyzet csak bizonyos területeken enyhült. Ukrajnában távolról sem normális az élet mind a mai napig.

Ez az írás egy magyar lány szubjektív élményeit mutatja be az Ukrajnában töltött elmúlt két évéről. A szerző 2022-ben több, mint fél évet töltött Kárpátalján, hogy megértse ennek a régiónak a helyzetét a háborúban, majd Kijevbe utazva dokumentálta a háború mindennapjait és az idő múlásának szerepét abban, hogy  a háború miként válik az új normává és a legtermészetesebb hétköznapi rutinná. A történetek valósak, a neveket azonban megváltoztattuk. Cikksorozatunkban fokozatosan egyre közelebb megyünk a háborúhoz, mindvégig a külső szemlélő és a belső lírai én dialógusával vezetve. A helyszínen készült fotók nemcsak illusztrációk, strukturálják is egyben a kétféle leírásban is megelevenedő terepet, amelyen haladva az események tényszerű, rövid prózai leírásai, és a belső, mély átélés hangjai váltakoznak.

Első szembesülések

(második rész)

Nagyapám a kommunista Magyarország elítéltje volt, és sokat mesélt nekem a forradalmi napokról, az emberségről és az összefogásról. Természetesen aktív háború nem zajlik Kárpátalján, mégis azt a fajta emberséget, amiről nagyapám beszélt, itt tapasztaltam meg leginkább, Ukrajnában. Erre a gondolatomra később a kijevi  emlékekben még visszatérek.

A háború harmadik napján a határtól néhány 10 kilométerre egy faluba vitt az utam, amit többnyire magyarok laknak, és nem sokan beszélik a jól az ukránt. A falu rögtön reagált, akárcsak a környező települések, területvédelmet szerveztek, őrjáratozni kezdtek és menekültszállásokat létesítettek, ingyenes konyhát az iskolai menzán napi háromszori étkezéssel. Hamar lelki segítők, önkéntesek, szeretetszolgálatok és természetesen riporterek lepték el az amúgy elszigetelt falvakat. Sokan a helyiek közül is segítettek, saját otthonaikba fogadtak be idegen családokat.

Este volt és áramszünet, azt hittük első pillanatban, hogy itt is kilőttek valamit. Gyertyákat gyújtottunk, egy férfi  udvarában voltam, bent szólt a magyar híradó, kijevi tudósítás. A tévében az újságíró kissé zavarban,  nem erre számított. A férfinak ott volt még a felesége, az anyja , a testvére, a gyerekük már korábban átjutott. És még valaki a faluból, a polgárőrséget szervezték, és a menekültek elhelyezéséről beszélgettek, ahogy sokan mások is, ahogy éppen tudták, ott rögtönözve. És persze találgatták, hogy mi lesz.. Az áramszünet is szóba jött, kiderült, hogy csak valaki nekihajtott az egyik villanypóznának. Hmelnyickijből menekült a feleségével és a két kisgyerekkel a határ felé, amikor elaludt a volánnál. Egy agyrázkódással megúszta, de a határt nem sokkal  előtte már lezárták. Nem jutottak át, ahogy azok sem, akiket ezekben a napokban ismertem meg.

Több százezren haladtak át ezen a kistérségen néhány nap leforgása alatt, hogy elhagyják az országot. A környező falvak magyar-ukrán lakosságából is többen úgy döntöttek, hogy a bizonytalan helyzetre való tekintettel és a besorozás nagy kockázata miatt elhagyják otthonaikat és Magyarországról figyelik az eseményeket. Számos ház üresen maradt. – Ma ezekben már sok helyen ukránok laknak. 

A határmenti vidékek történetei egy különleges valóságban léteznek. Kézzel tapintható itt a történelem, valahogy mindig úgy jön ki, hogy a globális átrendeződések felszántják ezt a vidéket. Habár az országok sosem tartottak igényt erre az erdős-mezős, gazdaságilag kevésbé fontos szegény vidékre, a történelem sosem hagyta ki a buliból. Minden háborúban toboroztak innen embereket,  na de erről még később bővebben. Itt nem járnak tüntetni, mert sosincsenek egyik ország érdekistáján sem. Itt egyszerűen csak azt akarják, hogy élni hagyják őket. Sokan földekből, magánvállakozásokból és egyéb pénzszerzési lehetőségekből igyekeznek megélni. A korrupció itt létszükség, sajnos a rendszer hibája ez. Éhen halni nem lehet. Hamar megérti  ezt az ember.  Ezeknek az embereknek nem mutatsz már újat.  Ez alatt a nyomás alatt igazi élettel teli emberek nőnek.

A szenzitív magyar-ukrán viszony egy ilyen kiéleződött helyzetben mutatkozik meg a legjobban. Rengeteg történetet hallottam mindkét oldalról. Az ukránok közül sokan félelemmel érkeztek a térségbe, igyekeztek elkerülni és inkább Lengyelország felé menekülni, aki mégis ezt az útvonalat választotta, sokszor valamilyen előítélettel érkezett. Feljegyzéseimben tudatosan kerülöm a politizálást, a már fennálló és újonnan alakuló etnikai konfliktusok elemzését. Mivel magyarokkal és ukránokkal is nagyon sok időt töltöttem –  mélyebben, megértéssel látom a gyökeresen ellentétes álláspontokat is. Megértem őket. Nézőpontom ezért pártatlan és empatikus.

Egy bácsi mesélte, hogy az ukrán illetékesek nem hagyták élni őket a fia egy magyar szemléletű cikke miatt. Házkutatásokról mesélt. Mások azt mondták, hogy Ukrajnától még nem sok jót kaptak. Volt, aki azt mondta, neki személy szerint baja sosem volt az ukránokkal. Az első menekült áradat érkeztével találkoztam a “Kést a magyarok torkára!” („Мадярів на ножі!”) kifejezéssel, melyről persze a többségben a Dnyeperen túlról érkező menekültek – a régiók között húzódó nagy távolság miatt – maximum csak hallottak,. Személyes tapasztalatuk viszont még nem volt egymással, hiszen korábban nem találkoztak, logikus a kérdés, miért is utálnák egymást. 

Voltak, akik azt a tanácsot kapták, hogy inkább kerüljék a térséget. Helybéli tapasztalataim szerint vegyes információk voltak azok, amiket egymásról hallottak ezek a régiók. Magyar- vagy kisebbségellenes szervezetekről is itt hallottam, mint a D.U, vagy a C.C., Láttam a az emblémájukat, – amin egy kalasnyikov van – Ungváron falra stencilezve. Engem azonban elsősorban nem ez érdekelt, hanem, hogy a már fennálló helyzettel mit kezdünk, amit beárnyékol az előítélet. Persze nem elég a háború, az ilyesfajta problémák tovább nehezítik. És akkor persze még az is ott van, hogy kinek a háborúja ez, mert hát ugye a legnyugatibb régiókban kevesebb a bombázás, Kárpátalja pedig, ha jól emlékszem idáig “csak” egyet kapott, azt is a megyehatárra, a sinek mellé egy trafóházba (ha minden igaz). Talán a vasúti forgalmat akarták lassítani a fegyverszállítmányok miatt. Ki tudja? Mondják is itt sokan, hogy ez nem az ő háborújuk, amiről sok ukránnak megint más a véleménye. Most én ezt a kérdést nyitva hagyom. Higgyék el, bonyolultabb ez a kérdés, mintsem, hogy  ezt bárki is az országhatáron kívülről olyan egyszerűen megítélje.

A háború kitörésekor nem lehetett tudni, hogy a határmenti vidékeken  hogyan működnek majd együtt az emberek azokkal, akik messziről, a háborúból érkeznek. Ez ott helyben dőlt el, az adott térségben, faluban, házban, emberben. Ezekben a hetekben én főként egyetlen kistérségben mozogtam, ott nem sok atrocitás történt a helyiek és az újonnan érkezők között. Persze az erős vélemény sok volt, és igen kiszolgáltatott állapot volt ez mindenki részéről. A környező országok is – bizonyos értelemben – több figyelmet forditottak a határmenti vidékekre, természetes ez a háborúban – főként a menekültek és a szökni próbálók miatt. A körülöttem lévők, magyarok és ukránok, elsősorban a híreket próbálták egy értelmezhető valósággá összerakosgatni.

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author