Semmit sem tanultunk és semmit sem felejtettünk – London 1665 és ma 5/5 (2)

Emberből vagyunk. Ugyanaz az agy, ugyanazok a félelmek, ugyanazok a rutinok. A pestis, kolera, tifusz sokszor lecsapott Európára, de a mi generációnk számára ez csak poros történelem. Akárcsak a háborúk, a holokauszt rémségei esetében, ha az azt átélt generáció kihal, és az nincs az emlékezet ébren tartva, márpedig nincs, az utána jövőknek nem marad más, mint az előrehuzalozott reakciók: mindent ugyanúgy csinálunk. A pestis a leghalálosabb betegségek egyike, mégis, ugyanúgy reagáltunk, mint most, globalizációval és nemzetállamokkal felpörgetve a koronavírusra. Az intézkedések kísérteties módon alig térnek el attól, amit Daniel Defoe A londoni pestis (A Journal of the Plague Year) c. könyvében az 1665-ös, hónapokon át dúló járványról leír. Csak 2020-ban London: az egész világ.

„Akkoriban még nem voltak nyomtatott újságjaink, hogy kósza híreket meg értesüléseket terjesszenek, és azokat emberi képzelőerővel kiszínezzék, mint azt azóta tapasztalnom kellett.” – írja Defoe majd 60 évvel a pestis után. „Az ilyenféle eseményekről a külfölddel levelező kereskedőknek meg másoknak a postájából szereztek tudomást az emberek, és így adták azután a híreket szájról szájra; épp ezért nem is jutottak el azonnal az egész néphez, mint ahogyan ez napjainkban történik.” – írja Defoe 1722-ben. Aztán folytatja: „De a kormánynak, úgy látszik, már megbízható értesülései voltak, és több tanácsülésen megvitatták, mit lehetne tenni a ragály átterjedésének megakadályozására. Mindezt azonban titokban tartották”. Müller Cecilia mondja a rímet erre a kijelentésre, amikor csak pont azt nem tudhatjuk, hogy a saját településünkön van-e beteg: „Nem hiszem, hogy helyes volna az, hogy ha adatok alapján lekövethető volna egy beteg” (1892-ben más idők jártak: a kolerajárvány betegeinek – nevét és lakcímét is közölte a Pesti Hirlap.)

Visszatérve a fake newsra: ha nincs Facebook, a kattintásvadászat könyv vagy pamflet formában is megoldható: „Az emberek soha, sem előtte, sem utána, nem hittek oly vakon a jövendölésben, horoszkópokban, álmokban és dajkamesékben, mint épp akkoriban. Egy sereg könyv, mint például Lilly kalendáriuma, Gadbury asztrológiai jövendölései, Szegény Robin kalendáriuma és más hasonlók rettenetesen ijesztgették a népet; ugyanígy nem egy, vallásos színbe öltöztetett könyv is”. Ehhez jöttek az akkori kor trolljai, a „fekete mágusok”: „Jövendőmondókhoz, szemfényvesztőkhöz és csillagjósokhoz futkároztak, hogy megismerjék a jövőt, horoszkópot állíttassanak fel; és a várost rajokban özönlötte el mindenféle elvetemült szerzet, amely kuruzslónak, vagy – ahogy nevezték – fekete mágusnak, meg ki tudja, mi egyébnek adta ki magát.”  

A jóslás mellett a védőszereknek is nagy a piaca. A koronavírus kínai periódusában óriási sikere lett a „hagyományos kínai orvoslás” szerinti szereknek, aztán feltűntek a legkülönfélébb csodagyógymódok és védőmachinériák.

Épp mint Londonban annak idején. „A kapufélfákat és az utcasarkokat minden képzeletet felülmúló mennyiségben lepték el a kuruzsló, kontárkodó, tudatlan fickók orvosi plakátjai meg hirdetései, amelyek általában ilyenféle nagyhangú szólamokkal csábítgatták gyógyszerek megvásárlására a népet: “Csalhatatlan hatású, pestis elleni védőpirula”, “Fertőzött levegő elleni felülmúlhatatlan erősítőszer”, “Járvány esetére szóló pontos kezelési utasítás”, “Pestis elleni labdacs”. (Semmi sem változik: 1892-ben a korabeli élclapok ki is figuráztak a koleraellenes szerek hirdetéseit)

Aztán itt vannak az idegenek, akik persze nem olyan körültekintőek, mint mi, és ki mások lehetnének, mint a muszlimok: Most is hallottuk: Irán hagyta elszabadulni a vírust, meg a fertőzött iráni diákok bulizták végig az éjszakát és nem utolsósorban a magyar miniszterelnök nem felejtette el elemzésében megjegyezni, hogy “az illegális migráció és a koronavírus-járvány között egyértelműen kapcsolat van, hiszen számos bevándorló Iránból vagy Iránon keresztül érkezik, amely a fertőzés egyik gócpontja. Defoe is a gyaurok magabiztosságával ismertette, hogy „A törökök és mohamedánok .. a predesztinációban hisznek … és ezért teljes nemtörődömséggel járnak járvány sújtotta helyeken, érintkeznek fertőzött emberekkel. Következésképpen hetenként tíz-tizenötezrével pusztulnak el, amíg ugyanott az európai vagy keresztény kereskedők, akik elzárkózva, visszavonultan élnek, általában megmenekülnek a ragályos betegségektől.”.

Bűnbakra persze mindig szükség van és Londonban is találtak, igaz, nem a külföldieket, vagy migránsokat, hanem a (nálunk már utcáról kitiltott) hajléktalanokat: a “City területén hemzsegő csavargók és kóbor koldusok, akiket a kiadott rendeletek ellenére sem lehetett eddig a várostól távol tartani, a ragály fő-fő terjesztői”.

A lapok és portálok az üres világvárosok fotóival vannak tele, ez volt az első mindenki számára szemmel látható jele az új világnak. (Pedig egy fotós korábban mennyit dolgozott ilyen képeken!) „London képe furcsa mód megváltozott” – írja Defoe – „A látvány, amely ott fogadott, új volt nekem is, mint mindenkinek, és így megdöbbenve szemléltem az egyébként oly népes, de most kihalt utcákat; olyan kevés embert lehetett látni”.

Aki pedig a városban jár – social distancing: „Mindenki a széles út közepén tolongott, senki se járt egyik vagy másik oldalon, bizonyára azért, mert nem akartak elvegyülni a házakból kijövő emberekkel”.

Az intézkedések közül az egyik első volt, hogy bezártak a színházak, múzeumok, és a kormány rendelete szerint „zenés, táncos rendezvények helyszínén tartózkodni tilos”. Ez történt 1665-ben is: „Betiltották a színdarabokat és vígjátékokat. Becsukták az egyre szaporodó és a nép erkölcseit rontó játékbarlangokat, nyilvános tánc- és szórakozóhelyiségeket; és ugyanakkor bezárta boltját valamennyi csepűrágó, komédiás, bábszínházas, kötéltáncos és a többi hasonló”.

Az egyik legsúlyosabb probléma minden országban, amikor az orvosok, akik a betegség elleni életveszélyes csatát vívják, kiesnek a „frontvonalról”. Az első ilyen hír az a wuhani orvosé, aki először beszélt a furcsa betegségről és akit el is vitt a vírus. 1665-ben „dacolt a dögvész … minden óvintézkedéssel, elragadta magukat az orvosokat, még le sem nyelhették saját gyógyszereiket; de a megmaradtak tovább gyógyítottak, ismételgették másoknak, mit tegyenek, mígnem rajtuk is kiütöttek a ragály jelei, és összerogytak holtan”.

Természetesen a karantén az, ami a legerősebb eszköz a fertőzés ellen. Ezt épp ekkoriban kezdték el alkalmazni. A kötelező házi karantén éppoly szigorú volt akkoriban, mint ma, és éppúgy voltak, akik kijátszották. „Ha pedig bárhol fertőzött személyt találnak, utasítsák a konstáblert a ház lezárására. Minden fertőzött ház elé állítsanak két őrt, egyet nappalra, egyet pedig éjszakára. Ezek az őrök különös gonddal ügyeljenek arra, hogy az őrizetük alatt álló fertőzött házat szigorú büntetés terhe mellett senki el ne hagyhassa, sem oda be ne mehessen.”

1665-ben rendeletbe adták, hogy „valamennyi fertőzött házat jelöljék meg a kapu közepére festett egy láb hosszú, jól látható vörös kereszttel, és a kereszt fölé nyomtatott betűkkel írják a szokásos szavakat, vagyis: „Isten irgalmazz!”, e jelzés pedig maradjon a ház kapuján annak törvényes megnyitásáig.” A lezárt lakások megjelölése ma Magyarországon vöröskereszt nélkül, hatóságilag pink matricával történik, ami ezen a linken látható.

A gyülekezési tilalom három főtől érvényes már sok országban. Olaszországból kaptuk először a hirt, hogy még a temetéseket is megtiltották. Londonban „A járvány tartama alatt .. temetések alkalmából is tilos a nyilvános gyülekezés.” Ausztráliában csak tízen mehetnek temetésre. Londonban sem voltak kevésbé szigorúak: „Szomszédoknak és barátoknak börtönbüntetés vagy házuk lezárása terhe mellett tilos a tetemet a templomba kísérniök”.

A teszt szintén fontos eleme a történéseknek. Teszt nem lévén akkoriban, ezt a szerepet „jó hírnek örvendő és fellelhető legfeddhetetlenebb erkölcsű asszonyok” töltötték be, akiket „betegvizsgálóként” alkalmaztak: „jelentik, vajon a személyek, akiknek testét megvizsgálták, pestisben szenvednek-e vagy másféle betegségben”.            

Mindenkinek fontos, hogy tudja, kitől kell óvakodnia. A koronavírusról hamar kiderült, hogy még tünetmentes állapotban is fertőz. Pontosan ez volt az oka, hogy ilyen gyorsan ilyen nagy területen elterjedhetett. A pestisnél hasonlóképp foglalkoztatta a kortársakat a tünetmentesek problémája: „A ragály észrevehetetlenül terjedt, éspedig olyan személyek révén, akik láthatóan nem voltak fertőzöttek, akik nem tudták, hogy kit fertőztek meg, és ki fertőzte meg őket.”

A  istentiszteletek megtartása ma is megosztja az országokat és lakosokat. Nálunk is némi vita előzte meg a misék digitalizálását. Defoe itt meglepő módon a bátor templombajárók mellett foglal állást – ami mégsem annyira meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ő maga is isteni csapásként tekintett a pestisre. „London népének becsületére szól, hogy a pestis egész tartama alatt a templomok és imaházak sose voltak teljesen zárva, és hogy a hívek sem vonakodtak elmenni a nyilvános istentiszteletre”.

Defoe könyvében hétről hétre és egyházmegyénként követi és adja közre a betegek és meghaltak statisztikai adatait: akárcsak mi, a kortársak is böngészték a halálozási statisztikákat, hiszen aki nem a horoszkópkészítőkben bízott, annak ugyanúgy ez volt a legbiztosabb forrása arról, hogy a fertőzésről tájékozódjon. Ahogy mi is nézzük az előrejelzések ábráit, annak idején aki tudott, maga vetítette ki ezekből az adatokból a tendencia folytatását. Defoe orvos barátja például már képes volt előre jelezni a járvány végét: „Jegyezd meg, amit mondok, a jövő heti listán kevesebb lesz a halottak száma, és meglátod majd, hogy az eddiginél többen épülnek fel; mert bár jelenleg mindenfelé rengeteg a pestises, és naponta még ugyanannyian betegszenek meg, mégis a korábbihoz képest kevesebben pusztulnak majd el”, és igaza lett.

Ami még előttünk van: a járvány vége. Defoe itt arról ir, ahogy a járvány lecsengésekor az emberek egyre felelőtlenebbek lesznek, és még mindig vannak pestisesek, de ők a hosszú bezártság után már örömmel vesznek ismét részt a társasági életben, egy újabb, de kisebb fertőzési hullámot okozva.

És még egy figyelmeztetés: Defoe leírja, hogy “a szegények közé fertelmes vadsággal tört be a pestis. Megbetegedvén azonnal a legnagyobb nyomorúságba taszította őket a pestis és a nélkülözés: egyszerre voltak éhesek és betegek.” Manapság Amerikából hallani a létminimumon élők csapdahelyzetéről, akik kénytelenek bejárni dolgozni, mert a napi fizetésből fizetik lakbérüket, viszont nincs biztosításuk, így ha megbetegszenek, kezelésre sem számíthatnak. 1665-ben Londonban “a vidékre menekült polgárok szívükön viselték a hátrahagyottak sorsát, bőkezűen hozzájárultak a szegények segélyezéséhez”. Ezzel kapcsolatban egyelőre csak ez a mém keletkezett a hazai mecénásokról: “HALLOTTAD, hogy a 100 leggazdagabb magyar több milliárd Ft-ot ajánlott fel az egészségügynek? ÉN SEM!”

Defoe könyvét nem szórakoztatásra szánta. Ez az 1665-ös járvány wikipédia-szócikke, benne minden adattal, amire az utókornak szüksége lehet: „Azért írok erről ilyen részletesen, mert ki tudja, talán hasznos lesz az utánam jövőknek, ha egyszer ők is ilyen bajba és hasonló választás elé kerülnek. Azt szeretném tehát, ha ebben a beszámolóban nem is annyira cselekedeteim történetét látnák, mint inkább útmutatást arra, hogy mitévők legyenek.”

De hiába. Defoe szépirodalommá fakult az évszázadok alatt – egészen a múlt hétig.  

A londoni pestis – a rádióváltozat hamarosan hallható az EPER műsorán.

Hargitai Henrik

About Post Author

1 thought on “Semmit sem tanultunk és semmit sem felejtettünk – London 1665 és ma

Leave a Reply to Bátorfy Attila Cancel reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.