Ahol a háború nem akar véget érni – 5.rész

2022. februárjában Oroszország hadat üzent Ukrajnának, ezzel egy majdnem tíz éve húzódó konfliktus szinte teljes Ukrajna területét érintő katonai műveletté vált. Bár Kijev megtartotta állását, Ukrajna számos területét elfoglalták, és még ma, két évvel később is aktív harcok és bombázások zajlanak. Hatalmas tömegek hagyták el otthonaikat és az országot menedéket keresve, vagy egy jobb élet reményében. A menekültáradat első hullámai főként a környező országokat érintették, köztük Magyarországot is. Az idő múlásával azonban egyre kevesebben hagyták el hazájukat, jóllehet a helyzet csak bizonyos területeken enyhült. Ukrajnában távolról sem normális az élet mind a mai napig.

Ez az írás egy magyar lány szubjektív élményeit mutatja be az Ukrajnában töltött elmúlt két évéről. A szerző 2022-ben több, mint fél évet töltött Kárpátalján, hogy megértse ennek a régiónak a helyzetét a háborúban, majd Kijevbe utazva dokumentálta a háború mindennapjait és az idő múlásának szerepét abban, hogy  a háború miként válik az új normává és a legtermészetesebb hétköznapi rutinná. A történetek valósak, a neveket azonban megváltoztattuk. Cikksorozatunkban fokozatosan egyre közelebb megyünk a háborúhoz, mindvégig a külső szemlélő és a belső lírai én dialógusával vezetve. A helyszínen készült fotók nemcsak illusztrációk, strukturálják is egyben a kétféle leírásban is megelevenedő terepet, amelyen haladva az események tényszerű, rövid prózai leírásai, és a belső, mély átélés hangjai váltakoznak.

Bсе добре

Minden oké

Nem vagyok háborús tudósító, szerintem nem is nekem való. A háborúban nincs semmi szép és sok szempontból csak vesztesek vannak. Sokat veszített mindenki már az első félév elteltével ‒ írom ezt két és fél évvel a háború kitörése után. Miközben követtem ennek a néhány embernek az útját, akaratlanul is a történet része lettem. Sokáig nem álltam készen, hogy Kijevbe induljak. Az ősz is elmúlt, mire rászántam magam. Azok az emberek, akik ott voltak, hozzászoktak, mondogatták, hogy a fővárost nem nagyon lövik, normális az élet. Menjek, nincs mitől félni, olyan mint bárhol máshol a világon.

A nyár nagy részét Jurával és a kárpátaljaiakkal töltöttem. Ők is hozzászoktak az új élethez. Csönd volt. Larissáék már új otthonukban éltek, Európában. Artom szeptemberben ment haza Odesszába. Dima Kijevben saját albérletbe költözött a barátjától, aki ideiglenesen befogadta. Az élet a maga nehézségeivel és abszurditásában teljesen hétköznapivá vált hőseim számára, és lassan haladt tovább.

Végül 22 decemberében mentem először Kijevbe…

Legutóbb egy hete érkeztem onnan vissza Budapestre. Ezért is nehéz az első utamról írni, mert mindig a legutóbbi a legerősebb emlék. Múlt hétfőn kapott egyet Dima is az utcájába, Kijevben, egy pillanatra a hétköznapi háborúból harctér lett, de az élet egy-két csendesebb nap után ment tovább. Azon a napon, amikor a gyermekkórház is találatot kapott, több, mint 40 ember meghalt. Az persze nem sok, egy több milliós fővárosban. Dima azt mondta, hogy a  háborúban nincsenek majdnemek, de ha két házzal arrébb van hétfőn, akkor ott marad. Így persze „helyette” másoknak nem volt szerencséjük… Érdekes, hogy pont egy héttel korábban, amikor Dima műtéte volt, megkérdeztem a főorvost, hogy mi a protokoll, vagy, hogy van-e ilyen egyáltalán a légiriadóra vonatkozóan a kórházban. Azt mondta, az óvóhely messze van, kb. 500 méter és erre nincs kapacitás, főleg a fekvőbetegeknél vagy a frissen műtötteknél. Dimával azon gondolkodtunk, hogy biztosan ők is nézik, hogy a riadó, olyan általános fajta-e vagy valami konkrétan Kijev felé tart, de hát ki tudja…

Később kiderült, hogy ők sem tudták…

A kórházak itt tele vannak háborús történetekkel, a főorvos egy évet töltött a fronton, még az elején vonult be önként. A kamerámnak nem örült, azt mondta veszélybe kerülhet, hiszen katonai célpont lett, de szívesen mesélt arc nélkül. Második kisfia a háború kitörésének percében született, pontosan abban a pillanatban mielőtt felsirt volna, megszólalt az első légiriadó. A főorvos így mesélte: előbb a riadó, aztán a kisfia.

Mi úgy szoktunk tájékozódni Dimával, hogy van egy-két hitelesnek mondható telegram csatorna, amik légiriadók alkalmával leírják, hogy a Fekete-tenger valamelyik hajójáról, Fehéroroszországból vagy Oroszországból fellőttek valamit és a főváros felé repül. De hát ez is csak afféle csalóka biztonságérzetet tud adni. Éjszaka pedig ritkán kel fel az ember a harmadik légiriadóra és fejti meg, hogy melyik régió felé, hány rakéta vagy drón repül éppen…

Július 18-a volt a végső határideje a kötelező katonai regisztrációnak minden ukrán hadköteles férfi számára. Két éve decemberben még nem ekörül forgott a világ, vagy legalábbis nem csak… Akkor voltak az első nagy áramszünetek,  az emberek otthonaiban is megszűnt az áram, a fűtés, az internet… és gyorsan genetátorokra kellett átállítani a városok áramellátását. Most sincs áram, de már nem nagy téma. Nem lehet erről évekig beszélni. Frusztráló, kényelmetlen, főleg a negyven fokban, de ez van. Az élet ettől még halad.

Dima barátjának lakónegyedében éppen áramszünet volt. Így rögtön ebből is kaptam ízelítőt. Nem láttam még ilyen mély sötétséget ekkora panelházak között. Zseblámpák világítottak csak néhány lakásban. Az emberek fejlámpával járkáltak, vagy a telefonjuk fényénél igyekeztek nem elcsúszni a jeges úton. Barátja egyedül volt, felesége és gyerekei éppen a nagyszülőknél tartozkódtak vidéken. Ott biztonságosabb.

Én Dimánál laktam, 10 előtt valamivel megérkeztünk hozzá. Muszáj is volt, ugyanis ekkoriban 22:00 órától volt  kijárási tilalom… (Jóideje már csak éjféltől van. Olyan csend van szombat éjfélkor Kijev bulinegyedeiben, mintha mindenki elhagyta volna a várost.) …Dima mesélte, hogy a korona után épp csak egy fellélegzésnyi idejük volt, mire a háború miatt újra kezdődtek a különböző korlátozások. Dimának volt családja a háború előtt, nem az a bulizós fajta amúgy sem, de azért, aki éppen abban a korban volt, annak ez az időszak az elmúlt jó 4 évében teljesen más volt, jóval korlátozottabb, mint a megszokott.

Rögtön az első reggel légiriadóra keltem, teljesen semmilyen érzés volt, nem láttam még bombázást és tudtam, hogy Kijevben a riadó csak ritkán jelent tényleges támadást. Szóval nem kötöttem ekkor még semmihez.  (Ma már olykor felébredek otthon is éjszaka, ha egy motor hangja első pillanatra a riadó hangjával rezonál, de persze azóta láttam és hallottam egy s mást.)  …Dimával csak akkor mentünk le a metróba ‒ ami a legtöbb helyen az óvóhely maga, még ha, alig is van pár méterrel a föld alatt  ‒, amikor az éppen kényelmes volt. Éjszaka ezzel nem vesződtünk, sem a reggeli előtt. A két fal szabályt igyekeztünk tartani, azért ez a minimum. Az ablakos szobától eggyel beljebb, ha van ilyen a lakásban.

Aztán a következő éjszaka meghallottam az első számomra akkor még idegen hangokat. Ez olyan, hogy vagy megy az embernek, vagy, ha szerencsésebb és teheti, felszáll az első vonatra visszafelé.

Ezek légvédelmi rakéták voltak, kicsit olyan ropogósabb hangja van, ekkor tudtam meg, hogy a légvédelem egyik állomása a nem messze tőlünk lévő nagyobb parkban volt. Aztán persze taktikai szempontból ezeket ide-oda pakolgatták. Nem is tudtam elaludni, csak amikor már vége lett.

Aztán eljött az a bizonyos karácsony és a szilveszter. Amikor először tapasztaltam meg egy kicsivel még közelebbről a háborút.

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author