Hánykolódás a Csepel-szigettől a Kanári-szigetekig – avagy a szabadság odaát van

Vendégszerzőnk személyes naplója. II. rész. Az első rész itt található:

Az otthontalanság otthona – egy fiatal felnőtt hat év lakhatási küzdelmei
A cikk vendégszerzőségéből adódóan nem feltétlen tükrözi az EPER Rádió szerkesztőségének véleményét.

Budapestről két dolog tudvalevő: a bérek jóval magasabbak, mint vidéken, és az albérletárak is. Így történhetett, hogy bár forintra pontosan akkora fizut kaptam, amekkorát kértem, az adósságaim miatt finanszírozhatatlanná vált egy normális életvitel. Az ördögi körből pedig csak ördögi lépésekkel tudtam kitörni.

Csepeli munkahelyemen díjmentesen lakhattam, a munkabér azonban aprópénzzel ért fel – paradox módon annyim maradt, amennyi egy albérlet kicsengetése után maradt volna épkézláb bér esetén. Tehát még az is több értelemmel kecsegtetett, ha inkább költséges albérletet tartok fent valamirevaló jövedelemből.

Budán találtam rá arra a munkaadóra, aki megadta azt a gázsit, melyre – nyilván észszerű határokon belül – igényt tartottam. Ekkor ráadásul még ingyen laktam, de fű alatt, új ismerősöm félig közművesített önkormányzati lakásában, lelombozóan távol aktuális, budai munkahelyemtől. Akárhogy is, erre mielőbbi megoldást kerestem.

Ezután a Máltai Szeretetszolgálat fogadott be egy újszerű állapotban lévő munkásszállójára, amely voltaképpen színvonalasabb körülményeket nyújtott, mint az általam kipróbált kollégiumok zöme. De hát “máltai” szobatársaim mégsem egyetemi hallgatók voltak, továbbá az átlagnál nehezebben viseltem például, hogy a be- és a kijárást időponthoz kötötték. Szerető, támogató munkahely és térítésmentes szállás állt rendelkezésemre, mégis kezdtem úgy érezni, hogy az a kényszerhelyzet, függési rendszer, korláthalmaz, amiben manővereztem magam, a személyiségemmel nem fér össze. Magyarul: az életnek, az életemnek nem arról kéne szólnia, hogy gályázom egy egérlyukért, ahol ímmel-ámmal meghúzhatom magam. Tudtam, hogy drasztikus, tabudöntő életmódváltásra van szükség.

*

Tisztában voltam vele, hogy nem más áll előttem, mint a szabadság és a biztonság közti kategorikus választás. Idén tavasszal jutottam el a kenyértörésig: hogy karakánul le mertem tenni a garast előbbi mellett.

Hol nem muszáj szisztematikusan dolgozni, merre lehet önfenntartásból, illetve alkalmi ügyletekből megélni? Hol nem kell fűteni? De hová nem kell vízum? Hol tudnék függetlenül, kötetlenül, a saját időbeosztásom szerint élni? Nem kellett sok, hogy elkezdjek szemezni a spanyol Tenerifével, a Kanári-szigetek ékével.

Az egyik prioritásom az volt, hogy egész évben – éjszaka is – tűrhető legyen a hőmérséklet, ha, mondjuk, sátrazásra, hálózsákozásra fanyalodom, az is tarthatónak bizonyuljon. Egy másik pedig az, hogy jogszerűen és hosszú távon tartózkodhassak ott: ennek megfelelően az Európai Unióban néztem körül.

Inspirált persze más tényező is: az idegennyelv-tanulás lehetősége, a pálmafa és a homokos óceánpart, természetesen. De a legfőbb szentség a szabadság; hiszen az nyitja meg a kaput minden egyébhez.

Idealista koncepciómmal nem voltam, nem vagyok egyedül: kapásból egy, főként magyarok alkotta közösséget pécéztem ki, ahol még a relatív biztonság is adott. Kirepültem hát egy elég olcsó repjeggyel, és belevetettem magam az önfenntartó(bb), ad hoc módszerekkel gyakrabban operáló, ám mérhetetlenül szabadabb és élménygazdagabb alternatív társadalomba.

A közösség régi tagjai önállóan kialakított barlanglakásokban vagy faházakban, az újak jellemzően sátrakban térnek nyugovóra. Pénzt többnyire csak az autókkal kapcsolatos dolgok követelnek meg – minden más ingyen (is) beszerezhető, elsősorban azoknak, akik már bírnak bizonyos helyismerettel, egzisztenciális tapasztalattal a szigeten. Ettől még nem tilos sem dolgozni, sem jövedelemhez jutni, de a jelenlegi mintegy harminc egyénből talán, ha ketten végeznek rendszeres munkát. A többiek alkalmi melókra ugranak be, a bevételt hozó lokális partik megrendezésében vesznek részt, esetleg megelégszenek a “cserekereskedelemmel”, az ellenérték nélkül is elérhető tárgyakkal.

És hogy ezzel a temérdek szabadidővel mit kezd ez a sok kalandvágyó ember? Nos, olyan életet él, amely valóban nevezhető életnek. A már említett strandokon lóg, hegyekben túrázik, elektronikus zenei bulikra jár. Mindezt persze azután, hogy az élelmezés biztosításához hozzájárult, a közösségi placcok rendben tartásából és a fejlesztésekből kivette a részét. Önmagunknak, önmagunkért tevékenykedünk.

Jómagam a diszkónk bővítésében, új tánctér, udvar kiépítésében serénykedem a hetekben. Ezt örömmel teszem. Mert ez az enyém, ebben hiszek, és saját életritmusomban csinálhatom.

Boldog vagyok? Boldogabb. Jobb a közérzetem? Sokkal. Hiányzik a korábbi életmód? A legkevésbé sem.

Úgy tizenöt esztendeig próbáltam beidomulni a bérrabszolgaság rendszerébe, erőltetni, ami nem megy, megtörni magam. A rendszer hálátlan volt hozzám. Hátat fordítottam Babilonnak.

Foray Nándor

San Isidro,2024. július 01.

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author