Ahol a háború nem akar véget érni – 3.rész

Emlékek Ukrajnából

2022. februárjában Oroszország hadat üzent Ukrajnának, ezzel egy majdnem tíz éve húzódó konfliktus szinte teljes Ukrajna területét érintő katonai műveletté vált. Bár Kijev megtartotta állását, Ukrajna számos területét elfoglalták, és még ma, két évvel később is aktív harcok és bombázások zajlanak.

Hatalmas tömegek hagyták el otthonaikat és az országot menedéket keresve, vagy egy jobb élet reményében. A menekültáradat első hullámai főként a környező országokat érintették, köztük Magyarországot is. Az idő múlásával azonban egyre kevesebben hagyták el hazájukat, jóllehet a helyzet csak bizonyos területeken enyhült. Ukrajnában távolról sem normális az élet mind a mai napig.

Ez az írás egy magyar lány szubjektív élményeit mutatja be az Ukrajnában töltött elmúlt két évéről. A szerző 2022-ben több, mint fél évet töltött Kárpátalján, hogy megértse ennek a régiónak a helyzetét a háborúban, majd Kijevbe utazva dokumentálta a háború mindennapjait és az idő múlásának szerepét abban, hogy  a háború miként válik az új normává és a legtermészetesebb hétköznapi rutinná. A történetek valósak, a neveket azonban megváltoztattuk. Cikksorozatunkban fokozatosan egyre közelebb megyünk a háborúhoz, mindvégig a külső szemlélő és a belső lírai én dialógusával vezetve. A helyszínen készült fotók nemcsak illusztrációk, strukturálják is egyben a kétféle leírásban is megelevenedő terepet, amelyen haladva az események tényszerű, rövid prózai leírásai, és a belső, mély átélés hangjai váltakoznak.

Átmenetek

Az egyik faluban volt egy idős néni; úgy tűnt, hogy már legalább 150 éves. Még soha nem lépte át a saját faluja határát, mégis öt országban élt már. Egyszer meglátogattam, éppen fürdött, de nem jött zavarba; már mindent átélt, már mindent látott. Én voltam az újonc. Ő még a kolhozok idejében dolgozott; mesélt nekem a csapi bombázásokról, valamint a lovasezredekről. Fiai szolgáltak katonaként vagy „ezer éve”. A világ változott körülötte – ő maradt. 2000 hrivnya a nyugdíja. 

Egy másik néni egészen Szibériáig ment a Szovjetunió alatt besorozott fiáért. A tavaszi kabátjában indult útnak – útközben lefagyott az orra, de a fiát hazahozta. Voltak afgán veteránok is, és olyanok is, akik anno Csernobilban szolgáltak. Elképesztő katonatörténetek a Szovjetunió távoli vidékein. Érdekes, mennyit számít néha az a pár kilométer – a Szovjetunión innen és túl. Ha csak egy picit arrébb húzzák azt a „vonalat”, János bácsi nem megy Vlagyivosztokba, Bandi Kalinyingrádba vagy Benő Taskhenbe… 

A helyiek régi történetei keveredtek az érkezők új történeteivel.

  Minden váratlan helyzet nehéz, a háború pedig minden nehézséget tovább fokoz. Távoli emberek kényszerültek egy helyre. Sokan, napokig utaztak. Egy helyi polgárőr mesélte, hogy voltak olyanok, akik nem mertek Kárpátalján kiszállni a kocsiból, hogy vizet kérjenek. Persze aztán rájöttek, hogy nem emberevő kárpáti hegylakók élnek itt. Az egyik ukrán férfi  pedig döbbenten mesélte, hogy azon a napon, amikor ide érkezett, ágyat kapott és ételt. Neki nem volt hova menni, előző nap a sorban állva tudta meg, hogy ő már nem hagyhatja el az országot. Gyanakodva mondta, hogy nem tudja meddig szállásolják el őt, hiszen ez kinek éri meg… Ez a férfi 3 hónappal később hagyta el a térséget, mialatt végig szobát és ételt, sőt később még munkát is kapott.

Teljes fokozaton üzemelt az iskolai konyha heti hét napban, hajnalban a menekülteknek, délelőtt a gyerekeknek főztek. A szakácsnak 68 nap után volt először szabadnapja. Rendszeressé vált az éjjeli őrjáratozás, ami azóta is, több mint két év elteltével töretlenül működik egyetlen kihagyott nap nélkül. A gyerekek és fiatalok száma megcsappant, minden a háború körül forgott, és tovább terjedtek a megalapozott és a megalapozatlan hírfolyamok.

Néhány nap leforgása alatt tele lettek a falavak olyan férfiakkal, akiknek már csak a családja jutott át. Ők voltak azok, akik akkor, az első napokban az ország elhagyásának reményében indultak el családjaikkal otthonaikból, és a határnál azt a döntést hozták meg, hogy kettéválik a család.

 Egyedül voltak, terv nélkül, a határvidék különféle „vadkacsa” nyelvei sem könnyítettek a dolgon és fogalmuk sem volt, mit hoz a holnap. Leginkább azt mondogatták, hogy az átjutás volt az egyetlen céljuk, B terv egyszerűen nem létezett.

Február utolsó napjaiban a határvidék települések kezdtek megtelni, megsokszorozódott az állandó létszám. Majd a következő hetek alatt kialakultak a hosszú távú átmeneti helyzetek és enyhülni kezdtek a hullámok. A férfiak már tisztában voltak a  lehetőségeikkel. Ezek a hetek átmeneti berendezkedéssel – pillanatnyi tervezgetésekkel és nyugtalan várakozással teltek. Ugyanazok a körök mentek fejben és a beszélgetésekben is: mi van az ott maradt hozzátartozókkal, meddig tart ez, mi lesz… Ekkor az emberek zöme még mindig azt gondolta, néhány hétnél nem lehet hosszabb a kialakult helyzet. Lecseng, és mennek haza, végülis legutóbb is valahogy így történt.

Dimával is itt találkoztam, aki nem tudta mire vélni az idegen zászlókat. Egy pillanatig azt hitte, hogy sikerült átcsúszni valahogy a határon. Ő is későn érkezett. Ez két napja volt; felesége és kislánya már megérkezett Németországba. Miután elbúcsúztak egymástól a határnál, visszaült a kocsiba és teljesen kétségbeesett. Egy idegen szólt neki, hogy a térségben erre-arra elszállásolják. A helyi „halandzsa” nyelv furcsa volt neki, de mivel annyira abszurd volt az elmúlt néhány napja, felfokozott állapotában úgy gondolta, hogy ezzel majd egy kiadós alvás után foglalkozik. Elmondta, hogy tervei egyáltalán nincsenek, minden, ami ezután következik, az puszta improvizáció.

Larissának bevonult a férje, a nagyobbik fia valahol a Krímen volt, két kisebb gyerekével érkezett. Férjét a legkeményebb frontra küldték. Elviselhetetlen aggodalom lett úrrá rajta. Ő mesélt nekem akkoriban a legtöbbet a frontról, óvva férje pontos helyzetét . 

Jura Khrakivból érkezett, konvojban jöttek, nagyszülőkkel, ismerősökkel. 

Artom a Kárpátokban pihent az elmúlt néhány napban a barátaival, amikor egyik reggel megszólalt a légiriadó. Többek közülük keletnek vették az irányt, ki harcolni, ki a családjáért rohanva. 
Olyan volt ez, mint egy tapintható kollektív élmény, mindenkit ugyanaz foglalkoztatott, tervek nélkül voltak és ugyanabban reménykedtek. Engem ennek az egésznek a lélektana érdekelt, hogyan változik idővel és lesz teljesen megszokott ez a fajta életmód.

Idővel a katonai behívók körül forgott a legtöbb gondolat, vagyis hogy jó esetben hogyan lehet azt elkerülni. Voltak  napok, amikor a felröppent hírek miatt sokan nagy sétákra mentek az erdőkbe, mezőkre. 

Egyszer nem lett leadva a drót, hogy délelőtt 10-kor érkeznek a poveszkások. Dima és Jura a szobájukból az ablakon távozva az alsó mósókonyhába vették az irányt. A házba aznap 7 behívót kézbesítettek. Ha megkapod, akkor azért előbb-utóbb jelentkezni kell. Már egy sima közúti igazoltatáson nagy eséllyel észrevehetik, ha nem jelentkeztél; ha ekkor sem teszed, nincs több felszólítás. Persze vannak akik, már 10, 15 behívót kaptak. 

Jöttek az abszurdabbnál abszurdabb történetek, hogy ki hol kapta kézbe a poveszkát – kávézó, gyorshajtás, supermarket… 

Ugyanennyire foglalkoztatták az embereket a katonai szolgálat alól mentesítő körülményekre (egyetemi jogviszonyra, 3 gyerekes családapai vagy egyedülálló apai státuszra, betegségekre, fizikai hátrányokra) hivatkozva beszerezhető igazolások. Mindenki latolgatta az esélyeit és figyelte a megnyíló kiskapukat.

Az önkéntes bevonulás gondolatával is mindenki magában, csendben szembenézett. Harcolni, tenni valamit, vagy kivárni?…

Szerencsétlenségükre Dima, Jura és Artom is teljesen megfelelő katona alapanyagok voltak. Nem volt számukra járható út, hogy elkerüljék a besorozást. Helyben voltak regisztrálva, ahogy a térségekben mindenki, és a községházára érkeztek sorban a behívók, egyelőre azonban ők még várhattak. Elvileg úgy működik ez, hogy azt lehet behívni, aki szolgált is, és arra a pozícióra, amit a gyakorlata alatt betöltött… amennyiben abból hiány keletkezne a fronton.

Hónapokig tartott ez az átmeneti állapot. Idővel sokan elhagyták az országot, főként várkazó családanyák, mások pedig visszamentek, miután valamennyire megbizonyosodtak afelől, hogy viszonylag stabil helyzetben van az otthonuk. Május környékén az egyik faluban meghozták azt a döntést, hogy kiürítik a szállásokat, és a menekülteknek ideje otthonokat keresni vagy hazatérni.

Közeledett a nyár. Jura kertészkedni kezdett egy helyi farmon, retket szedett János bácsinál – mondta tört magyarral. Dima a helyi varrodában dolgozott, kizárólag hölgyekkel. Egyszer meglátogattam: sose törlöm ki azt a képet, ahogy a nénikkel Abbára táncolva varrta a mentőmellényeket. Artom begubózott, Larissa pedig úgy döntött, hogy elhagyja az országot, nincs értelme a férjére várni, hírt is alig kap felőle. Ennek már két éve, a férje a legkeményebb frontokat járta meg. Életben van. Larissa kislánya egész jól beszéli már a franciát.

This article was published as part of PERSPECTIVES – the new label for independent, constructive and multi-perspective journalism. PERSPECTIVES is co-financed by the EU and implemented by a transnational editorial network from Central-Eastern Europe under the leadership of Goethe-Institut. Find out more about PERSPECTIVES: goethe.de/perspectives_eu.
Co-funded by the European Union. Views and opinions expressed are, however, those of the author(s) only and do not necessarily reflect those of the European Union or the European Commission. Neither the European Union nor the granting authority can be held responsible.

A projektben, nemzetközi partnereink által készített tartalmakat itt találjátok.

About Post Author