Ezerarcú művészet: beszélgetés Nádasdy Ádámmal 5/5 (7)

Az Ezerarcú művészet című műsorban Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító esszéista egyetemi tanárral beszélgetett Rácz Anna. A műsor igyekszik körüljárni a műfordítói munka néhány mozzanatát, szóba kerülnek a különböző értelmezési lehetőségek és az, hogy van-e még lehetőség a színházi olvasópróba nyomán módosítani a szövegen. Megpróbáljuk meghatározni, hogy mitől vers a vers, és Verlaine Őszi chanson című versének mentén ismerkedünk a különböző fordítási, értelmezési lehetőségekkel. Foglalkozunk a nyelvi illemtannal, és azzal is, hogy milyen személyiség lehetett Shakespeare vagy Dante. Szót ejtünk Nádasdy Ádám legújabb verseskötetéről, és jövőbeli terveiről, melyek Londonba szólítják. 

Meghallgatható mixcloudon:

Hangtárunkból letölthető:

Fotó: EPER Rádió

– Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, esszéista, egyetemi tanár az ELTE angol-olasz szakán végzett, és 1972-től az idei év elejéig tanított is az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Rengeteg műfordítást fémjelez a neve, de verseket, novellákat is ír, illetve nyelvi ismeretterjesztő sorozatban is közreműködik a rádióban illetve a nyomtatott sajtóban is. Shakespeare és Dante fordításokról, a magyar nyelv mai állapotáról, és a műfordítás szépségeiről, nehézségeiről, versírásról és még sok egyéb másról fogunk ma beszélgetni. Egyszer azt olvastam, hogy az egyetemi tanári szerepben érzi legjobban magát. Mégis, a munkássága nagyon jelentős részét a műfordítások teszik ki. Milyen folyamat vezetett oda, hogy az érdeklődése a műfordítás felé fordult? Hiszen az, hogy a bölcsészkaron angol szakra járt, talán még nem feltétlenül predesztinált a erre a munkára.

– Valamennyire azért predesztinált, hiszen mind a két szak, az angol szak is meg az olasz is kapcsolatban állt műfordítókkal, részben a tanárok maguk is azok voltak. Jöttek műfordítóként, előadásokat tartottak, elemeztük irodalom órákon a fordításokat. Összehasonlítottunk kettőt, mert azzal lehet a legjobban tanulni, hogyha két különböző műfordítást összehasonlítunk, és benézünk ezáltal a műfordító műhelyébe. És adtak is feladatokat, én akkor nem nagyon vállaltam ilyesmit, de az érdeklődőknek, a vállalkozó kedvű diákoknak adtak ilyen feladatot. Látszott, hogy a tanárok szinte halásszák az ifjúság körében azokat, akiket a pályára lehet vonzani. Engem akkor azért egyértelműen még a nyelvoktatás érdekelt, tanítottam sok éven át kommerciálisan, tehát nyelviskolában. Bár akkor még ezt nem így hívták, hanem a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Kulturális Részlege vagy valami ilyesmi. És nagyon szerettem tanítani.

– Babits Mihály azt mondja, hogy: „A fordítás hálátlan munka, mert a legjobb is megalkuvás és nem tökéletes, hibát mindig lehet találni benne és erényeit nem muszáj észrevenni. Ön mit tart a fordítói munkáról?

– Maximálisan egyetértek nagy elődömmel, Babits Mihállyal mert tényleg nincs tökéletes megoldás. Illetve, nincs olyan megoldás, amit mások is tökéletesek tartanak. Néha én is – és gondolom ő is – száz évvel ezelőtt úgy érezte, hogy ezt azért most jól elkaptam, ezt nem is tudnám jobban csinálni, de hát más meg azt mondja hogy „na jó, Te nem tudnád jobban csinálni, de lehetne jobban csinálni”. Valóban nehéz és persze, hogy mindenben vannak vagy egyenesen hibák vagy csak hangolási problémák. Éppen úgy,mint mikor a hegedűjét valaki egy picit odébb hangolja.

– Babits Mihályt már említettük, de mellette mondhatnánk egyéb neveket is, azokét a nagy elődökét, akik fordították ugyanazokat a műveket amelyekkel ön is dolgozott, Arany János, Kosztolányi Dezső, hogy csak néhányat említsünk. Ez mennyire befolyásolja egy adott műhöz való hozzáállását és mennyire veszi figyelembe az ő fordításaikat vagy megoldásaikat?

– Semennyire nem befolyásolja a hozzáállásom, az az én technikám, hogy az az eredetiből dolgozom. Nem is volna szerencsés, mert ha megnézem munka előtt vagy közben mások megoldását, azt nagyon nehéz kiverni a fejéből az embernek, sőt a végén még azt hiszem másnap, ahogy felébredek, hogy nekem jutott eszembe, közben már ott volt. Azt nem akarom csinálni. Én színházak megbízásából fordítok. Úgy fogalmazott a bevezetőben, hogy nagyon sok műfordításom van – ez tulajdonképpen nem igaz, csak kilóra ezek nehezek. Nagy darabok mind, egy Lear Király, egy Szentivánéji álom, egy Bernard Shaw Szent Johanna.

 – Nagy falatok ezek.

– Igen, és míg más műfordítók évente egy regényt fordítanak le, és ezt csinálják harminc éven át, akkor szépen a polc tele van a néha nagyon kiváló munkáikkal. Én nem ez a fajta vagyok. A színház azért kér fel, mert valami mást szeretne, hiszen neki is a kezében van mondjuk egy nagy elődöm, Mészöly Dezső munkája, aki nem is olyan régen halt meg, én még ismertem. Én egészen másképp írok és műfordítók mint ő, más hangszerelésben adom elő a művet.

– És időnként fel kell vállalnia azt is, hogy valamit máshogy fordít vagy máshogy értelmez. Nagyon finom kis példákat hoztam csak erre, hogy a hallgatókkal érzékeltessük a különbségeket, a Hamletből és az Szentivánéji álomból:

Gyarlóság asszony a neved – Arany János
A jellemhiba másik neve nő – Nádasdy Ádám

Ide nekem az oroszlánt is! – Arany János
Hadd játsszam az oroszlánt én is! – Nádasdy Ádám

Vagy miért szegezte az Örökkévaló az öngyilkosság ellen kánonát – Arany János
Vagy bár ne tiltaná az Ég Ura az öngyilkosságot – Nádasdy Ádám

– De bocsásson meg, úgy fogalmazott, hogy fel kell vállalnom, hogy másképp fordítom? Hát vállalja fel az Arany János, hát ő fordított másképp…Érti, ami oda van írva az az, hogy Frailty thy name is woman. Ő nagyon kreatívan fordította, például a womant asszonynak fordította, ami talán az ő idejében még általában jelentette a nőket, de nagyon hamar ez megváltozott. A 20. században már asszony alatt elsősorban férjes és azon belül is érettebb, idősebb nőt szoktunk érteni, és Hamlet egyáltalán nem erről beszél, hanem woman itt azt jelenti, hogy nő. Csak muszáj megjegyeznem, mert különben úgy hangzik, mint hogyha én az Arany János fordítását megváltoztattam volna. Holott én elmentem mellette, nagy tisztelettel megemeltem a kalapomat: Tiszteletem János bátyám, mondtam és továbbmentem Shakespeare társaságában.

– Itt igazából arra gondoltam azalatt, hogy fel kell vállalnia azt, hogy valamit másképpe ír le, hogy mivel Ön az, aki itt van közöttünk, önön lehet tulajdonképpen – idézőjelbe téve mondom –, hogy számon kérni..

–Igen, de mit? Hogy miért nem írtam ugyanazt, mint amit az Arany János? De miért írtam volna? Természetesen én elismerem, hogy az ő fordítása jobb, de hát akkor játsszák azt, olvassák azt, ott van, hála Istennek. Én nem taszítom őt le a trónjáról.

– Vállaltan az érthetőségre törekszik a műfordítások során. Előfordul-e az, hogy az érthetőség érdekében kompromisszumot kell kötnie? Mondjuk, nem azt a szebb kifejezést, jobban hangzó kifejezést választja valaminek az elmondására annak érdekében, hogy az valóban érthető legyen?

–  Igen, ilyen előfordul Shakespeare-nél is vannak költői futamok a szövegben, amit annak idején talán jobban tudtak követni, mert többet tudtak befogadni az emberek fül után. Nagyon érdekes, hogy azt magyarázta nekem egy kultúrtörténész, hogy az akkori emberek olyanok voltak, mint ma a vakok. Hogy a szemnek alig kínált a világ valamit. Nem voltak színes képek, nem voltak tévéfilmek, nem voltak festmények, azok csak a leggazdagabbak házainak falán lógtak, olyan butácska kis illusztrációk voltak a könyvekben, szinte gyerekrajz jellegűek, viszont a fülük nagyon nyitva volt. És nekem vannak vak tanítványaim az angol szakon, és jól megfelelnek, néha az ember álmélkodik, hogy ez mindent megjegyez kívülről, hogy ez fül után mennyit tud, és akkor ők azt mondják, hogy jó, de akkor gondoljon bele, mi nem láttunk semmit, és azzal nincs tele az agyunk. Azt mondja, hogy „a tanár úr maga körülbelül 600-800 arcot azonnal felismer, az ismerőseit Napoleonig és Szokrátészig, nekünk ez nincs meg. Mi viszont hangról felismerünk 600-800 embert, ami meg magánál nincs meg. Tehát a Shakespeare közönsége ilyen értelemben valóban fülre kihegyezett közönség volt, és sokkal többet bírt el. Ma viszont egyértelműen a vizuális befogadás sikerül, arra ott van Hollywood, meg hát ott van a tévé, ezért a színházak már azzal nem is versenyeznek. Észrevettem, hogy már alig van kosztüm, gyakorlatilag nincsen, mert aki színházba megy, az az embereket akarja már látni, hiszen látványosságnak megkapja Hollywoodot.  És ehhez tartozik ugyanúgy, hogy a nyelv is leveti kosztümjét, és hát az egyszerűség felé halad.

– Erről eszembe jutott az, hogy egyszer hallgattam egy beszélgetésben, ahol Shakespeare fordításokkal kapcsolatban kérdezték, és a káromkodások fordításairól volt szó. Azt magyarázta el a hallgatóságnak, hogy azért kell egy kicsit erőteljesebbre venni ezeknek a részeknek a fordításait, mert ott azt szeretné a szerző hogy nevessen a néző, tehát hogy humoros legyen…

– vagy fölszisszenjen…

– …és a régebbi időkben egy finomabb verzió tudta azt kiváltani, amihez ma muszáj azt az erősebb megoldást választani…

– Továbbá, azt mondják az irodalomtudósok, hogy az a nyomtatott szöveg, ami ránk maradt Shakespeare-től, az valószínűleg ilyen értelemben egy cenzúrázott szöveg vagy öncenzúrázott szöveg, hiszen ilyesmit nem illett leírni, és eszükbe se jutott, hogy ilyesmit kinyomtassanak, a csúnya szavakat. De hogy mi hangzott el a színpadon, azt persze nem tudjuk, és lehet hogy ők azért már akkor is úgy érezték, hogy „egy kicsit ráerősítek valamelyik testrész megnevezésére”, miközben a nyomtatott könyvben ez nem mutatkozik.

– Beszéltünk arról, hogy a színházak kérik öntől leginkább ezeket a fordításokat, de előfordul-e olyan hogy Ön szeretne valamit lefordítani, nem kéri senki, de úgy gondolja, hogy ez a darab fontos lenne, hogy magyarul meglegyen.

– Lelkemben ilyen érzések néha támadnak, de munka nem lesz ezekből, mert nekem kell a megrendelő, én úgy szeretek dolgozni, hogy tudom, hogy valaki várja, visszajelez, tetszett neki, nem tetszett neki, ez így jó vagy nem, ezt így másképp kellene. Tehát egy interaktív munka azért ez a rendezővel meg a dramaturggal, aki a szövegnek a gazdája a színház részéről.

– Érdekes az is, amit el szokott mondani, hogy az olvasópróbán részt vesz, de ott már nincs beleszólása a fordításba.

– Csak hogy a hallgatók tudják, az olvasópróba az olyan, mint hogyha egy rádiójátékként adnánk elő a művet: tehát ülünk egy asztal körül a színészekkel, mindenki előtt ott van a példány, és akkor összeolvassák. A színészek általában ekkor találkoznak először a szöveggel, amit én beszállítottam, amit a rendező és a dramaturg közös munkával általában meghúzott, mert a Shakespeare darabok mai fogalmaink szerint nagyon hosszúak. Ők akkor húznak belőle, én ehhez már szabad kezet adok természetesen, nem is én vagyok a szerző, hát csináljanak vele, amit jónak látnak, és akkor ebből a példányból – ezt súgópéldánynak hívják, mert ez lesz a súgónak a kezében és ezt kell neki számon kérni, hogy a színészek tényleg ezt mondják. De azért ott közben még például előfordul, hogy a színész, aki még nem tanulta meg a szöveget, hanem most látja először, mondjuk két szót fordítva olvas, és  jobb, mint amit én írtam. Mint amikor egy téglát megfordít a kőműves, és azt mondja, hogy így mindját jobb, és akkor én ránézek a dramaturgia meg a rendezőre vagy ők énrám, is bólintunk és akkor mindnyájan bejavítjuk. Ez az utolsó pillanat, amikor ezt lehet csinálni. Vagy azt mondja a rendező, hogy most hogy hallom ezt, túl sok utalás van itt antik istenségekre. Hát, hogy Neptun… valójában a tengerről van szó, hogy én Neptun partján álltam, vagy szembenéztem Neptunnal, de ez így nem fog menni, mert ma már nem az a műveltség van, mint amikor a szöveg született. Ezért nem lehetne-e a tengerrel írni. Mondom, persze, hogy lehet, hát igen. És általában igaza is van, mert különben elkezd a közönség egy része gondolkodni, hogy ki az ördög az a Neptun, közben megy tovább az akció…és az a színésznek nagyon fájdalmas, hogy nem őt nézem és nem őt követem. Mert megérzi, hogy én elengedtem azt a kötelet, ami kettőnk között volt.

– Beszéljünk egy kicsit a versfordításokról. Én nagyon nagy érdeklődéssel figyeltem azt a vitát, ami Kappanyos András és Ön között alakult ki Paul Verlaine Őszi chanson című versének a fordítása kapcsán, és figyeltem az érveiket. Hogy érthető legyen, hogy miről is beszélgetünk, alább olvasható az eredeti, majd a vers a legismertebb fordítása, a Tóth Árpád-féle, Nádasdy Ádámé és végül Kappanyos Andrásé.

– Talán lehet is hallani a fordítások különbözőségében, amit ön is hangsúlyozott ebben a vitában, hogy ön szerint ez a vers valójában egy próza, és a költő csak játszik azzal, hogy mindeközben még rímel is, és azt is mondta, hogy ha az eredeti próza, akkor meg kell tartanunk a magyarban is ezt a formát.

– Én ezt persze provokatívan írtam, én nem állítom, hogy feltétlenül úgy kell, de valóban kíváncsi voltam, hogy mit reagál erre némely műfordító, és valóban, Kappanyos elmondta a magáét, és tulajdonképp azt mondta, hogy ezt nem szabad csinálni. Ugyanis én tudok franciául nagyon jól, annyit mindenképpen, hogy tényleg a Verlaine-versnek a strófái azok kifogástalan francia mondatok.  A Tóth Árpád például azt írja, hogy „ősz húrja zsong, jajong, busong”. De hát ugyanazt mondja háromszor – ilyen nincs a versben, ott szépen alany, állítmány, a francia nyelvtan szabályai szerint halad előre. Tehát hallatlanul szellemes a Verlaine játéka, mert olyan, mintha szinte véletlenül lennének benne, összecsengenek a szavak, de hát ő értelmesen beszél, ő itt nem költőieskedik, Tóth Árpád viszont költőiseskedik. Meg azt írja, hogy tűnt kéj kél – ilyen nincs a Verlaine-ben. Tehát én mint egy locsolóslaggal egy kicsit le akartam spriccelni a magyar műfordítást, hogy vegyék észre hogy az is nagyon fontos, hogy ez egy kifogástalan mondat. Tehát már eleve Verlaine is fricskázta vele az olvasókat.

– Itt kérdések merültek fel a vitában pont a formára való törekvéssel kapcsolatban, akkor ezzel azt is mondja, hogy igazából a formát nem is annyira fontos megtartani?

– Azt mondom, hogy az sokkal fontosabb, hogy miről szól a vers. Meg például, hogy vannak-e benne ilyen trükkök, amik másutt nagyon jók lehetnek, hogy ugyanazt három szinonimával fejezi ki: zsong jajong busong – a Verlaine versben ilyenek nincsenek, akkor szerintem ne tegyük bele, mert az egy másik eszköztárhoz tartozik. A Tóth Árpádnak nyilvánvalóan a fonetikai hatás volt a legfontosabb, hogy a hangtanában emlékeztessen az eredetira. Hogyha én már 20 méterről hallanám ezt, akkor ne is tudjam, hogy franciául volt-e ez vagy magyarul, hogy zsong jajong busong – neki ez fontos volt, és szerintem ezzel ő boldog volt. Annak, hogy megismétlek valamit vagy nem ismétlek valamit, a nyelvtani része az nem olyan érdekes, hanem ez a hang effekt, vagyis a zeneisége volt neki a döntő. Ma talán egy szárazabb korban élünk. Meg hát ők ezt megcsinálták, ennél jobbat, szerintem mint a Tóth Árpád nem is lehet.

– Akkor felmerül a kérdés, hogy mitől vers a vers. Meg lehet ezt mondani?

– Nem, nem, azt hiszem, ezt nálam komolyabb emberek se tudják megmondani. Ez egy igazi irodalomelméleti kérdés. Valami szokatlannak kell benne lenni, valami másnak, mint a próza, valami megcsináltságnak, elemeltségnek, ki kell hogy lógjon a lóláb valahol. Például abban, hogy rímelve van, na dehát számos kiváló vers nincs rímelve. Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban kiváló vers, nincs rímelve. Lehet attól, hogy a sorok szótagszáma azonos, tehát hogy egyfajta képlet szerint mennek, na de ez sincs mindig így, hiszen vannak szabadversek, amelyek vers mivoltát nem vonjuk kétségbe. Lehet a szókincs használat szokatlan, az, hogy mit tesz egymás mellé, a jelző és a jelzett szó, hogy forró hó, hogy most ilyen iskolai példákat mondjunk, ettől esetleg, de nincs igazi recept.

– A műfordítónak nagyon jól kell ismerni azt a nyelvet amelyről fordít, de az bizonyos, hogy van egy nyelv, amit átlagon felül kell tudni és ez a magyar, amire fordítunk. Az ön rendkívül gazdag és változatos szókincse meg lehet mondani, hogy honnan ered? Honnan szedi össze a műfordító ezt a ezt a rendkívüli gazdagságot?

– Csak úgy rámragadt. Sokat olvastam kamaszkoromban, meg itt végeztem az Eötvös Lorándon, kellett ugye számos ilyesmit olvasni, csinálni; meg hát talán az is, hogy ugye szakmám szerint nyelvész vagyok, és ezért lehet, hogy úgy, mint aki rovartannal foglalkozik, annak van egy nagy rovargyűjteménye, mert óhatatlanul azt mondja, hogy hoppá, ezt még eddig nem ismertem, és viszi haza, tehát azt hiszem, én is így vagyok a szavakkal.

– Mit gondol arról, hogy a hétköznapi ember, aki most nem a műfordító, de fontos a számára az anyanyelvének az ápolása, és a művelése, akkor honnan tanulhat ma minél jobban magyarul, hogy fejleszthető a magyar nyelvtudásunk meg a szókincsünk?

– Ez elsősorban ez az iskolának a feladata, az általánosnak meg a középiskolának is. A szókincset fejleszteni nem tudom, hogy kell-e, megmondom őszintén, a mindennapi embernek, hogy érdemes-e neki elkezdeni használni azt, hogy cudar például… Nem tudom, hát ugye ez a szó kikopott a mindennapos használatból, szüleink, nagyszüleink használták, de ma már inkább megmosolyognánk, hogy ha valaki azt mondaná. A cél hogy, jó az ha ő érti, hogy ez micsoda, szerintem ma még ma a legtöbb ember érti, hogy ez micsoda, de hogy használja is, hát azt nem tudom, mert az élet amúgy is hozza a szókincset. Tehát az, hogy szétoffolták a posztomat… Én ezt egy pár hónappal ezelőtt hallottam először. Nagyon jó, hiszen a szétoffolták a magyar nyelvtan szabályai szerint van, és ahhoz nagyon jó kell magyarul tudni, hogy ilyet létrehozzanak. A közepén csücsül a tő, az off szó, ami az angolból jön. Egy kicsit talán másképp használjuk már magyarul, mert az L igeképzőt teszi offolja, ilyen nincs így az angolban. Ez azt jelenti, hogy ugye mellébeszél, más témára tereli a szót, mint amiről szó volt. Szétoffolták a posztomat – én ugye mint rovargyűjtő, azt mondom, hogy hát ez zseniális, tessék a magyar nyelv él és virul, mert magában foglalja a jövevényt, veszi hozzá a kulturális újítást, abban a gondolatot, és legyárt egy teljesen hibátlan igealakot, amit ugyanúgy ragozunk – én szétoffolom,  te szétoffolod, ő szétoffolja, én szétoffolnám, stb., megy a verkli, a nyelv él és virul. Az persze hasznos, hogyha vannak kézikönyvek, ami kicsit az illemtan típusába tartozik, nyelvi illemtan, hogy vegyük észre, hogy valamelyik kifejezés esetleg bántó lehet, és akkor azzal vigyázzunk, de az nem nyelvészeti kérdés, és attól az még nagyon jól magyarul van, csak valóban bántó. És ha bántani akarom, persze akkor azt használom, és a nyelvész az itt becsukja a könyvét, mondván, hogy az, hogy te mit akarsz elérni, és miért azt mondod, az rajtad múlik.  Meg mondjuk ki őszintén, az egy szociálpszichológiai kérdés onnantól kezdve. Ugyanúgy például, hogyha valaki szeret trágárságokat keverni a beszédébe, van olyan ismerősöm aki jóízűen, különösebb indok nélkül is így beszél. Ezek nyelvészetileg érdekeltelenek a trágárságok, igék és főnevek, mint bármelyik másik, némelyik nagyon ősi egyébként. Hogy kicsoda és miért és milyen céllal használja, ez inkább már egy kicsit az illemtan kategóriába tartozik. Vagy például az öltözködés, hogy mit mit vegyünk fel hova, mint bőrgyógyász, azt mondom, hogy ez nekem ugyanolyan jó, csak védje az ember testét a napsugárzás ellen.

– Az internet elterjedése és az elektronikus kütyüknek a használata, az, hogy ez a nyelvünkre milyen hatással van, mennyire zavarja önt? Engem például rendkívül tud irritálni, amikor sms-ekben jön a sztem a szerintem helyett a vok a vagyok helyett..

– Én csak vk-nak szoktam írni… Ha irritálja, én erre csak azt tudom mondani, hogy lélegezzen mélyeket, mert hát ez van…

–Vagyis el kell fogadni, ezzel együtt kell élni…

– Én nem mondtam, hogy el kell fogadni, a nyelvész ezeket érdeklődéssel nézi, de ezek teljesen jelentéktelenek, tehát ezek a nyelvre semmiféle hatással nincsenek. Ezek olyanok, maradva a bőrgyógyász példánál, mint hogy megjelenik két pattanás az arcán. Sokkal többet írnak az emberek, mert hiszen ott van a kezükben a billentyűzet és rövidíteni kell.. Emlékszik maga még a táviratra? És emlékszik, hogy azt írtuk, hogy Katinka holnap megjön és nem azt, hogy Katinka holnap jön meg? Állomásra kimenjetek, írtuk, ugyanis szavanként kellett fizetni, és ha én az igekötőt szétbontottam, akkor újabb szót kellett fizetni. Ezért rettenetes magyartalanságokat írtam, állomásra kimenjetek, ahelyett, hogy menjetek ki az állomásra. De hát az se befolyásolta a magyar nyelvet, mert azóta se beszélünk így, de a táviratban úgy volt. Bocsásson meg, csak ezt most mint tanár hirtelen belelendültem a szokásos munkámba…

– Inkább csak úgy gondolom, hogy vágjuk tönkre a nyelvünket ezzel..

– De senki nem mondja azt hogy vok, én most otthon vok,

– Csak írjuk…

– De azt is csak akkor, amikor a ezekbe a távirat-szerűségekbe írunk. Hát persze, mert ott meg spórolunk. Azt nem szabad hinni, hogy az a mi nyelvünk, amit én bepötyögök az internetbe vagy a távírógépbe száz évvel ezelőtt vagy 50 évvel ezelőtt.. A nyelvünk az, ami kijön a szánkon… nyissa ki az újságot, lát maga az újságban olyat, hogy sztem?

– Nem, szerencsére… Nagyon gazdag lábjegyzetekkel dolgozik. Ezek szintén segítik a megértést és magyarázzák a szöveget, plusz információkat hoznak be – amikor ezek a több száz éves vagy még régebbi szövegek születtek, akkor az adott kor embere teljesen jól értette magyarázatok nélkül is?

– Shakespeare esetében azt gondolom, hogy igen. Ő ügyelt arra, hogy ne legyen nagyon elvont, amit ő leír. Azért ő egy jó rutinos drámaíró volt, tudta, hogy a közönség figyelmét le kell kötni, és hogyha túl nehezeket ír vagy olyan történelmi vagy mitológiai utalásokat, amelyek kevesek által ismertek, akkor a közösség előveszi az uzsonnát vagy elkezd egymással sustorogni, ezért nem csinálta ezt. Az egy másik kérdés, hogy azóta megváltozott a világ. Ő például tudta, hogy… mondok egy példát: a görög istenek egyike ugye Apollón, aki egyben egy gyönyörű férfi, az ő másik neve Hüperión. Ezt akkor mindenki tudta, hogy ez a két neve van neki, és ezért ő mind a kettőt használja. Azt írja, a Hamlet beszél arról, hogy ez olyan, mint a Hüperionhoz képest egy szatír. Ugye szatír az egy nagyon ronda kéjvágyó alak, akinek az alsó fele kecske. Én a fordításban azt írtam, hogy mint Apollóhoz képest egy szatír, mert úgy éreztem, hogy Apollót még azért tudjuk, Apollói szépségű férfi, a Hüperiont már nem. És akkor én talán Shakespeare szellemében járok el, mert ő is láthatóan egy elég szűk területen belül mozog és mindig ugyanazt ismételgeti a darabjaiban. Ez a terület nekünk nem olyan szűknek tűnik… Na most nála egy jó 300 évvel régebbi Dante. De amit ő ír,az nem színdarab, hanem tulajdonképpen egy tankönyv, egy lexikon. És ott már az ő idejében is, halála után röviddel Boccaccio, az egyébként kiváló humoros író, Firenze városának megbízásából pénzért, az egyik templomban, mert akkor más nagy termek nem voltak ugye, színház nem volt, egy templomot használtak, az egyik templomban heti vagy havi rendszerességgel magyarázta Dante művét és mindig megállt, mert a Dante meg direkt ezzel játszik. Hogy azt mondja, hogy… tehát nem Aeneasról beszél, ugye a görög vagy hát trójai hősről, és az ő apját Ankizesznek hívták, és ezt akkor még mindenki tudta, és néha tehát azt mondja, hogy Ankizesz fia ezt és ezt csinálta. Hát bizony már Boccaccio is azért elkezdi magyarázgatni, hogy de hiszen az ugyanaz, mint Aeneas, hát én meg a lábjegyzeteimben pláne.

– Most, hogy az Isteni színjátékot emlegette, és hogy valóban ez egy micsoda óriási tudástára a klasszikus műveltségnek, nagyon jót nevettem tegnap, amikor hallgattam egy beszélgetését Csáki Judit kritikussal,  és amikor az Isteni színjátékról volt szó akkor Professzor úr mondta, valakire hivatkozva ugyan, hogy ez a Balsaja Italijanszka Enciklopégyija, fiatalabbak kedvéért a Nagy Olasz Enciklopédia..

– Ezt nem más mondta, mint Marosi Ernő akadémikus, a középkor nagy kutatója…

– Ez nagyon tetszett, és nem csak a lábjegyzetek segítik a megértést de az Isteni színjátékban komplett táblázatokat készített, rajzokat, amelyekből megérthetjük, hogy hogy is van a beosztás: Pokol, Purgatórium, Paradicsom, és hogy hol és kik vannak… Ezt akkor készítette el, amikor már befejezte a fordítást, vagy ez Önnek is segítségére volt az áttekintéshez?

– Nekem is segítség volt, tehát kézzel, ügyetlenül de én már magamnak rajzolgattam, hogy hány szintje van lefelé a pokolnak, hány szintje van fölfelé a purgatóriumnak, igen-igen, kik vannak… Ennek van hagyománya egyébként, és ebben a németek élen járnak. Hát ugye német precizitással, mérnöki pontossággal, tehát vannak német fordításaim az Isteni színjátékból, és azoknak mindig van függeléke és ott ezek nagyon szépen vannak illusztrálva, tehát meg kell, hogy mondjam hogy már a reneszánszban is azt hiszem Botticelli olasz festő és grafikus már készített ilyen rajzokat amíg máig megvannak. Látjuk a poklot és akkor lenézünk ebbe a mély tölcsérbe,ott kis alakok vannak, akik a megfelelő szenvedést illusztrálják.

– Ennyi fordítás elkészítése után úgy gondolnám, hogy a műfordító talán kap valamilyen képet a szerzőnek a személyiségéről is. Milyen személyiség volt Shakespeare vagy Dante?

– Hát Shakespeare-ről keveset tudunk, nem tolta magát előtérbe…. Azt gondolom, hogy nagyon szorgalmas volt, nagyon szeretett dolgozni, és ez nekem rokonszenves. A színháznak menni kellett, ő abból élt, és az esti kasszából részesedett, részvényese volt a színháznak, el akarta érni, hogy bizony a közönség bejöjjön. Én ezt nagyon tisztességes dolognak tartom. Nem ír túl nehezet, nem ír túl könnyűt, igyekezett változatos lenni. Hogy aztán ő mit érzett, vagy min mulatott, vagy mit szeretett… Azt lehetetlenség megmondani. Érdekes például, hogy nem volt diplomája, nem végzett egyetemet, pedig akkoriban már ez szokás volt, Oxford és Cambridge már léteztek, más korabeli írók, Ben Johnson például, egyetemet végezntek. Shakespeare nem. A műveltségét azért azt úgy szedegette össze, néha az az érzésem, hogy a kocsmában, iszogattak és akkor egy kicsit ő fülelt, hogy mit mesél ez a Ben Johnson, hogy ő mit olvasott, valami olasz történetet Veronáról, és hogy ott mi van… És akkor lehet, hogy egy kicsit belefolyt a társalgásba, kicsit kikérdezte őket, majd szaladt haza, és azt mondta, hogy jól van, akkor van egy témám. Nem átallott mások által írott dolgokat simán átdolgozni, jó hát nem volt még ilyen a jogrendszer, mint ma. Én előttem így él a képe. A Dante nagyon más. Dante egy keserű ember, ő egy bukott politikus volt. Elkergették Firenzéből, vagyis azt mondták, hogy ha még egyszer a lábát ide beteszi, akkor halálbüntetést kap. Ma ezt úgy mondanánk, hogy emigrációba kényszerült ugye nagyon finoman, és ez nagyon fájt neki, megélhetési gondjai voltak. Lássuk be, tudja valaki, amikor elindul egy bottal a kezében, hogy hol fog aludni, mit fog enni? Bizony el kellett szegődnie mindenféle nemesi házakhoz, ahol tudták, hogy kicsoda és hogy milyen jókat írt már előzőleg is, de ezt állandóan panaszolja és fáj neki. Nagyon érdekes, ilyen értelemben Shakespeare-nek az ellenkezője, soha nem beszél pénzről, valószínűleg meg is volt neki, megkapta, ami járt, és gyümölcsöző vállalkozó volt. Dante viszont ellenkezőleg, egy művész volt, akinek derogált volna, hogy ő házitanítóskodjon a nem tudom kicsodáéknál… Tehát ő arra túl büszke volt, és nagyon keserű, valóban. Hát a Paradicsomban, ahol azt hinné az ember, hogy minden szép és jó, és angyalkák énekelnek – valóban énekelnek –, nem mulasztja el Dante, hogy ne mondja: ó  milyen gyönyörű itt minden, és Isten fénye hogy beragyogja, de nézzünk csak le egy pillanatra Firenzére, hogy ott mi van, és már ömlik a keserűség…

– Akkor egy kicsit még arról beszélgessünk, hogy Ön is ír verseket. Nagyon tetszett az egyik versében úgy láttam, mintha versírás közben is alkotna új szavakat, ugyanis van egy olyan verse, aminek a címe az, hogy Szív, és ebből csak egy rövid részletet olvasnánk....

– Á igen…

A szív lapos volt, szar vékony lemezből.
Mint egy kis tálca vagy alacsony doboz,
szóval volumenében hamutartoid
csak ugye a szélei ugye önálló fülekként
voltak fölhajtva a szív alak mentén.

– Tehát találkoztam ilyen szóval, hogy hamutartoid, ami egy új szó, de abszolút érthető. Előfordul ez gyakran, hogy új szó születik?

– Nem, azért itt ugye van egy kis ironizálás is az egészről, egy kicsit gúnyosan beszél… Ugye hát ez egy rendes -oid végződés, azt jelenti, hogy olyan, de nem az. Mi latinos osztály voltunk a gimnáziumban, és szerintem mi játszottunk ilyesmiket, hogy kicsit cigarettikus a lehelleted, ami együtt járt nyilván a latin tanulással…

– Megjelent egy új verseskötete a Jól láthatóan lógok itt, ez a címe, és azt olvastam erről, hogy megkapóan eleven verseskönyv, a villanófényként felragyogó felismerésekről saját magunkkal kapcsolatosan. Akkor ezek a versek valamifajta kivetülései az önmagával kapcsolatos tapasztalásoknak?

– Igen, utóbbi két évben készültek ezek a versek, benne van az is, hogy befejeztem ezt a nagy munkát, a Dante Isteni színjátékot…

– Nyolc évig készült…

– Nyolc évig, persze nem minden áldott nap, de igen… És hát az ő egész világa, képzelete annyira bejött a fejembe, hogy alig volt valahogy érkezésem saját verset írni. Túlharsogta ő a fejemben. No  de aztán szépen ez elmúlt, és akkor azért előjöttek a magaméi. A másik dolog pedig az, hogy nagyon beteg voltam most télen-tavasszal, és bizony a kórházban is írogattam verseket. Volt egy tollam, meg újságok voltak nálam, és annak a szélére például ahol maradt hely a képek mellett meg ilyesmi… Valahogy azért, mert olyan rendkívüli helyzetben, kicsit téren és időn kívül, ugye hát egy kórház olyan, hogy megszűnik az idő, és akkor akkor könnyebb volt tényleg benézni magamba… Mondjuk nagyon beteg voltam, és hát azért a halál gondolata is ilyenkor felmerül az emberben, hogy akkor talán most… És akkor mi van akkor… vagy akkor mégse… Szóval ezek is benne vannak.

– Borús versek ezek? Csak a címből meg a körülményekből gondolom…

–  Nem, nem… Nem vagyok olyan valahogy… Érti, ha festő lennék, nem nagyon sötét színekkel festeném a képeimet, még akkor sem, hogyha a téma esetleg keserű.. Nem vagyok olyan.

– Hogyha van ideje olvasni, mert biztos, hogy azért akad erre is idő, szépirodalomból mit szeret olvasni, versből meg prózából is?

– Kortársakat szoktam olvasni, megvenni, megnézni, hogy mit csinálnak, fiatalokat is, de öregeket is, nemrég olvasom Kántor Péter, egy velem egykorú idősebb költő kötetét, de aztán olvastam Fehér Renátót, az meg egy fiatal ember, sőt néha jönnek egészen fiatalok, Pál Sándor Attila, irónikus, ilyen ballada-szerű de elég gonosz gonosz versei vannak… Ez az egyik. A másik, hogy prózát nagyon szeretek angolul olvasni, ne felejtse el, angoltanár vagyok, és azért, hogy fönntartsam az angolt. És akkor észreveszem, hogy jé, ez egy új kifejezés, ez eddig nem volt. Tehát kortárs angol prózát olvasok. Most adott ide egy barátom egy krimit egyébként, amelyet nem más írt, mint a J. K. Rowling, aki a Harry Potter könyveket írta és álnéven elkezdett krimiket írni, amíg le nem bukott, hogy ő az.. De ettől függetlenül jók a könyvei, és ideadta egy barátom, hogy olvassam el, és szeretem a krimit, úgyhogy ez lesz most.

– Hogy ha most ide is értünk az angol irodalomhoz, akkor a beszélgetés lezárásaként mesélne egy kicsit a londoni tervekről, ugye elhangzott nemrégiben egy interjúban az, hogy több időt fog Londonban tölteni innentől kezdve.

–  Igen igen igen, mert az élettársam, vagy mondhatom így, a férjem, mert össze fogunk házasodni mert Angliában lehetséges, itthon bebejegyzett élettársak vagyunk és annál többet a törvény jelenleg nem enged, de ott igen, hát akkor élni akarunk ezzel a lehetőséggel. Ő orvos, és pár évvel ezelőtt kiköltözött, mert ott talált munkát, ami érdekesebb is volt neki, meg hát jobban is volt fizetve, és hát ott van lakás, meg szóval egzisztencia, és amíg itt tanítottam, hát addig csak ingáztam  öt napot, tíz napot, akkor vakációban, akkor ő jött néha persze, de hát most már ez nem indokolt, tehát inkább azt fogom csinálni, hogy két hónap ott, egy hónap itt. De nem állandóan lesz ez az ide-oda járkálás. Szeretünk színházba járni, ő nagyon jól tud angolul, még nálam is jobban igazából, mert ő gyerekkorában angol iskolába járt, Görögországban éltek, angol iskolába járt, és azzal nem nagyon lehet versenyezni, hogyha valaki mondjuk így hattól 10 vagy 12 éves koráig az angolban él…

– Akkor az a furcsa helyzet van, hogy még Ön is tud tőle tanulni a nyelv területén…

– Nagyon érdekes, ha megy a rádió például, akkor ő elneveti magát, és azt mondja, hogy jaj de jó poént mondott, én meg nem értem. Mert nem élek ott igazán, megváltozott a nyelv, mit tudom én, vagy egy reklám, hogy de mondom, ebben most mi a vicc, akkor ő elmagyarázza. Este viszont, amikor ülünk otthon és olvasunk , ő egy valami komolyabb regényt olvas, és minden második napon egy szót megkérdez tőlem, mert az meg a gyerekkorában még nem volt benne ugye az akkori szókincsben… Azokat meg én köpöm, mert nekem meg az a mesterségem.

– És folytatódik a munka, van folyamatban most műfordítás?

– Van műfordítás, ez egy kis terjedelmű, de nagyon nehéz munka, egy zeneműhöz kell írni magyarul a szöveget. Ez Handel Messiás című oratóriuma, amit a Mozart átdolgozott, én ezt nem tudtam, hogy amit szoktunk hallani általában, ez a Mozart-féle átdolgozás, és az német szöveggel van. És ezt a budapesti operában előadják, és az a tervük, hogy magyarul fognak énekelni, és engem kértek fel, hogy fordítsam le… Nem sok a szöveg, de hát nagyon kell vigyázni, hogy ha itten Á betű van az eredetiben, mert az énekli, hogy áááá, akkor én oda ű betűt nem tehetek, mert azzal ezt nem lehet énekelni. Tehát egy kicsit mint a keresztrejtvényfejtés, hogy úgy kell tologatni, fordítgatni a szavakat…

– Köszönöm a beszélgetést.

About Post Author